Negyvenhárom éves vagyok, novemberben negyvennégy. Kétgyerekes, kéthetente hétvégén és a szünetek felében négygyerekes anya. Tizennégy, tizenkét, tizenkét és négyévesek a fiúk. A férjem negyvennégy. Van egy tizenkilenc és egy huszonegy éves autónk, egy nyolcéves kutyánk. 2017-ben találkoztunk újra, és egy közel négyszáz lelkes faluban élünk. Harminchárom nap szabadságom van. Jövőre harmincnégy nap, mert öregszem. Ez az életem számokban.

Gyerekként abban a kivételes helyzetben voltam, hogy pedagógusok között cseperedtem. A felügyeletünk nem okozott gondot senkinek, nem lófráltunk egyedül, kulccsal a nyakunkban. Felnőttként szembesültem azzal, hogy az óvodai és iskolai szüneteket meg kell oldani.

És hogy az elején kezdjem, az egyetem után mellényúltam, ez persze csak később derült ki. Megismerkedtem egy fiúval, és rossz előérzet ide, érzelmi hullámvasút oda, megmagyaráztam magamnak, hogy a szerelem ilyen, ilyen szenvedélyes, viharos, kérdőjelekkel teli. Sodródtam és hittem abban, amit mindig mondogatott, hogy „Meglátod, majd jó lesz”. Hozzámentem, megszületett a fiunk. Aztán rövid időn belül összeroppant a „kötelező” felelősségteljes élet, az apa és családfenntartó szerep súlya alatt. Pszichiátria, diagnózis, személyiségzavar, nárcisztikus, borderline, addigra a konyhakés is előkerült a fiókból. Még hittem, bíztam valamiben, de közben rombolt le a szavaival anyaként, nőként, emberként. Aztán egyszer betelt a pohár, sokasodtak a titkok, és akadt, amelyik napvilágra került, és léptem. Kiléptem. Elváltam. Függetlenedtem. Azaz próbáltam, mert igyekezett behálózni, kontroll alatt tartani továbbra is. A fiam kétéves volt ekkor. Mikor elolvastam A lélek meggyilkolásának 100 módja című könyvet, akkor értettem meg, hogy miből igyekszem újraépíteni magam éppen. Ezen a ponton kezdtem el gyógyulni. Következett majdnem öt év egyedül, de sok-sok segítséggel. Szüleim, tesóm és barátok, akikre számíthattam, akkor is, ha épp 150 km távolságra éltek tőlem. A fiammal a bölcsődei, óvodai éveket így „vészeltük” át, sokszor másra voltam utalva, hogy dolgozni és töltődni tudjak. Anyu pedagógusként az összes szünetet bevállalta, a fiam így mindig nyaralt a mamánál vagy a mamával. Nehéz, de élménydús időszak volt, elkezdtem futni, táncolni, és nagyon sok új ismerősre tettem szert. Egy élethosszig tartó barátságra is, akivel szó szerint összefutottunk, s az is kiderült, hogy mindketten hasonló cipőben járunk, egyedül, gyerekkel. Egymásnak lettünk a család, vasárnaponként sokszor együtt ebédeltünk, együtt nyaraltunk és ha ritkán is, de jött egy randi, örömmel vigyáztunk a másik porontyára.

Vágytam a családra. A válásom egyik nagy fájdalma ez volt, az elképzelt család hiánya. 2017 őszén anyuékhoz vittem a fiamat. Láttam, hogy fogy az üzemanyag, nem érek el a célig, mégsem tankoltam meg az autót. Az autópálya egyik pihenője előtt már piros lámpa figyelmeztetett arra, hogy most már be kell kanyarodnom a benzinkútra. Soha nem tankoltam korábban autópálya mellett, de most kénytelen voltam legalább annyit, hogy elérjünk a szüleimhez. Fizetéskor egy férfitársaság tűnt fel, és hirtelen egy ismerős arc, aki az asztalnál bambult és könyökölt. Egy rég nem látott kedves ismerős. Felállt és odajött hozzám. Nem találtuk a szavakat. Nem kértem el a számát. Aztán megkeresett messengeren és elkezdődött valami, tizenhét év után. Tizenhét éve nem láttuk egymást. Előtte egyetemistaként együtt vonatoztunk. Sosem csináltunk közös programot, de ha találkoztunk, beszélgettünk. Most sem az volt az első, hogy hú, de jó pasi és hú, de jó nő. Aztán elmélyült. Átbeszéltük, döntöttem, felmondtam, összepakoltam, költöztem. És MOZAIK lettünk, három fiúval. Vágytam egy közösre, annak ellenére, hogy a férjem szerint az utódaink száma darabra pont elegendő. Megfogant, megérkezett hozzánk a Covid kellős közepén. Nehéz volt, szeparálódva, zsákfaluban, pici babával. Aztán anyu is beteg lett és tavaly nyáron felköltözött a csillagok közé. Majdnem negyvenévesen szültem. Ezzel azt is választottuk, hogy nincs bevethető segítségünk, és nem biztos, hogy ott tartunk, ahol akarnánk ennyi idősen. Itt nem divat a bébiszitter sem, hogy megoldjuk, ha jön az értesítés az oviból hirtelen, hogy másnap ebéd után haza kell hozni a gyereket. Merthogy van ilyen is. A szabadságunk véges. A nyarat meg kell oldani. Dolgozni kell. A táborokat ki kell fizetni, mert az élmény és megoldás is. Mert nem tudunk itthon lenni folyamatosan. Keresem magamban a megoldásokat, a férjem szerint pedig megoldjuk mi. Szükségünk lenne segítségre, mert kellene a MI-idő, hogy ne csak apa és anya, hanem férfi és nő is legyünk. Hogyha a gyerekek lerágják a húsunkat, akkor újra tudjuk építeni magunkat. Mindemellett csodafigurák egytől egyig. A három kiskamasz, miközben reggelinél diskurálnak és megváltják a világot, a következő pillanatban pedig ízekre szedik az idegrendszerünket, és a négyéves is, aki meghökkentő mondataival felrázza „öreg” szüleit. Nehéz társasjáték ez a családosdi, de ezzel együtt is egy csoda.