Minden 2004. március 24-én, egy szerdai napon kezdődött. Aznap derült ki, hogy az én okos, intelligens, szorgalmas és igyekvő férjemnek agydaganata van. Astrocytoma, az egyik legrosszabb indulatú agydaganat – mondta az orvos, – majd hozzátette: maximum két évet lehet ezzel élni. Azóta eltelt 6 év. A férjem 27 éves volt a diagnóziskor, előtte 2 éve házasodtunk össze, gyermekünk még nem volt akkor.

A világ, és minden ami addig fontos volt a számomra, felborult. Óriási káosz volt körülöttem és fejemben. Kerestem a Jóistent, imádkoztam hozzá, hogy jöjjön ide és mentsen meg minket, mutassa meg, hogy képes csodát tenni. Nem jött, nem mentett meg akkor, de mégis csodát tett. Áldott állapotba kerültem, a kisfiúnk 2006. júniusában született meg. A férjem ott állt mellettem a szülőszobában és fogta a kezem. A halál árnyékában egy új élet született, és nekem kellett/kell megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Mit várhatok egy olyan kapcsolattól, amiben nincsenek célok, nem tudok előre tervezni, nincs jövőkép, csak a túlélésért folytatott küzdelem.

Meg kellett tanulnom kizárólag 24 órára előre tervezni, fel kellett állítanom egy fontossági sorrendet. Mi a fontos az életben? Az idő, amiből olyan kevés van és amivel sokan olyan pazarlóan bánnak, vészesen fogy, ki kell használni. Igyekszünk megmutatni mindent a mi szemüvegünkön keresztül a gyermekünknek. Milyen érzés mezítláb mászkálni a fűben, elázni egy nyári záporban, megérinteni a fenyőfa új, zsenge hajtását.

Közben megkezdődtek a sugárkezelések, és kemoterápiás kezelések is, melyek a mai napig tartanak. Rekorderek lettünk a 36-dik kemoterápiás kezeléssel, de mi nem ilyen dicsőségre vágytunk. A férjem állapota lassan, de romlik. Nagyon nehezen tud beszélni (a beszédközpontjában van a daganat, teljesen nem tudták kioperálni), nekem pedig nagyon nehéz volt megélni, hogy két olyan emberrel vagyok együtt, ahol az egyik már nem tud, a másik pedig még nem tud beszélni. 24 órás szolgálatban vagyok, a nap minden órájában. Az agyamat nem tudom kikapcsolni, folyamatosan azon gondolkozom, hogy milyen kezelést lehetne még kiharcolni (a létező összes Magyarországon hozzáférhető terápiát felkutattam) a férjemnek, illetve – ezzel párhuzamosan – hogyan kell például szélforgót készíteni a kisfiamnak. Nő és anya vagyok, tele kételyekkel és szomorúsággal, vajon jól csinálok-e mindent. A bizonytalanságomat álarc mögé rejtem, amit csak elő kell húznom a tarsolyomból és máris kezdődhet a harc, a küzdelem. De jó lenne időnként megpihenni és lerakni a mázsás súlyokat. De erre nincs mód. A családom belőlem merít erőt, és ha én bizonytalannak látszom, ők hogyan bízzanak magukban?

Magányos vagyok és szomorú. Pedig vidámság és jófejség álarcom is van. Soha nem panaszkodom, nagyon ritkán beszélek a férjem betegségéről, az emberek mégis elmenekülnek. Mert félnek attól, hogy ez velük is megtörténhet. Hogy az ő férjének, feleségének, a családban bárkinek bármikor lehet agydaganata, kortól függetlenül. És fél attól, hogy ő nem képes megbirkózni ezzel. Mert iszonyú a teher és nagyon sok az intéznivaló.

Hogy bírod még? Miért nem omlottál még össze? – kérdéseket szinte naponta felteszik nekem, és ez rendkívül bosszantó. Miért kellene összeomlanom? Hogy a tőlem függő két ember biztonsága elvesszen? Nem tehetem meg. Pedig időnként megtenném, de az agyam minden sejtjébe beleégett az, hogy nem lehet. Nekem erősnek kell lennem.

Már csak a kisfiam miatt is, aki tudja, hogy Apa beteg. A család nekem megrendíthetetlen támasztékot jelent jóban-rosszban, ahol a támaszték én vagyok. Szó szerint nem tudnak nélkülem élni, és ez nagy felelősség.

Bevallom eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen jó lenne összepakolni és megszökni akár egy másik földrészre, de tudom, hogy a probléma ott is utolérne egy jó adag lelkiismeret-furdalással a nyomában. A sok gond között én valahol útközben elvesztem. Már nem tudom, hogy ki vagyok, mit akarok, mi a hobbim, mi a kedvenc ételem, mert csak a férjem és a kisfiam álmai a legfontosabbak. A mókuskerékből nem szállok ki, holott az erőtartalékaim erősen fogyóban vannak. De muszáj az energiáimat mozgósítani, és ezt csak a szeretetből tudom meríteni, a kisfiam mosolyából, a férjem öleléséből. Aki idén februárban – a kórházi ágyán a hatodik agyműtétre várva – azt mondta: „Én egy szerencsés ember vagyok. Szerencsés vagyok, hogy 27 évesen derült ki a betegségem és nem 14 évesen. Volt egy jó gyerekkorom, jó iskolákba jártam, sok helyre utaztam a világban, imádtam a munkámat. Megismerkedtem veled, összeházasodtunk, lett egy gyermekünk, már emiatt is megérte, hogy éltem”.

Igazi Teréz anyaként próbálom megmenteni a férjemet, hosszabbítani az életét, közben megadni mindent a kisfiamnak amit csak lehet. Egy lélegeztető gépnek érzem magam, akire rácsatlakozik a családom és tudják, hogy innentől kezdve biztonságban érezhetik magukat, mert Terézanyu (azaz én) árkot ugrik és karót nyel, de akkor is mindent elintéz.