Kereken hetven éve már, mégis nehéz feledni a szikvízkészítők egykori fekete nyarát.
Más nyarakon a Rákóczi úton csak úgy cikáztak a szódásüvegekkel megrakott kocsik, kordék és a szódás kolompolásától volt hangos a körút. Bezzeg 934-ben!
A korabeli krónikák szerint az átlaghőmérséklet egész nyáron nem emelkedett 25 fok fölé, és annyi eső esett, hogy szegény Noé, ha megéri, biztosan reflexből nekiáll bárkát ácsolni.
A szódások fekete nyara.
Ma már nehéz elképzelni, de a harmincas években a szikvízgyártás számos családnak biztosított jólétet, a szódaipar nem volt buborék.
A szifonfejet, amitől úgy néz ki a hasas palack, mintha maga Gombóc Artúr lenne, alig egy évvel korábban szabadalmaztatják nálunk, és diadalmenetben vonul be a legtöbb magyar háztartásba.
Az ital társadalmi megbecsültségét mi sem példázza jobban, hogy az Estben rendszeresen megjelennek Szikvíz úr, a „szifonfejes, tömzsi alak” kalandjai képregény formájában, és Szikvíz úr nagyobb hős, mint három mai szupermen, ő testesíti meg a „bátor, erkölcsös, becsületes, dolgos, és őszintén naiv pesti polgárt.”
A szikvíz- lobby erősségét jelzi az is, hogy aki hamisítására vetemedett, akár három hetes fogházbüntetésre is számíthatott!
A fene se gondolta volna. Nem csak azt, hogy a harmincas években ekkora kultusza bontakozott ki a szódának, de azt sem, hogy a szódáról lehet olyan kiállítást rendezni, amitől az ember felismeri életének eddig méltatlanul nem nagyra becsült, hűséges szereplőjét: a szódát!
Egész véletlenül tévedtem be a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba, ahol megtekintettem a Szódakiállítást. Éppen egy csinos, kék szoknyás hölgy magyarázta lelkesen egy angolul beszélő anyukának és fiának a magyar szóda történetét, olyan lelkesen, hogy el sem hittem, Magyarországon vagyok.
Egyetlen boltíves, átlagos nappali- méretű szobában rendezték be a szódatörténeti kiállítást, mégis olyan alapos áttekintést adtak és olyan hangulatot teremtettek, hogy azóta egész más szemmel nézem a világot, és benne a szódát. Ráébredtem, hogy mennyi mindenre jó a szóda. Társ a mindennapjaikban.
Bátran állíthatom, hogy a világ egyik apró csodájában van részünk. Belehallgattál-e már valaha a szódába? A szódás poharat ivás előtt például érdemes egy pillanatra a fülünkhöz emelni: a vízből kipattanó buborékok több szólamban zenélnek. Minél frissebb, annál nagyobb a kakofónia. Vagy ha vizuális élményre vágyunk, figyelhetjük a buborékok fáradhatatlan ugrándozását: meditációs vagy stresszlevezető gyakorlatnak sem utolsó. A kisfröccs, a házmester és a hosszúlépés világtörténelmi szerepét már sokan megénekelték előttem, most ezzel nem bíbelődnék. Vegyünk inkább egy egészen hétköznapi szituációt, amely bármelyikünkkel megtörténik. Tegyük fel, hogy különösen nehéz tárgyaláson vagyunk, ahol rendkívül fontos, hogy megőrizzük hidegvérünket, és akármekkora baromságot is talál mondani a másik fél, ne törjük szét a fején az irodai tűzoltókészüléket. Kapaszkodjunk a szódába, az mindig van az asztalon.( vagy ásványvíz )
Koncentráljunk a buborékok állandó, fáradhatatlan, monoton mozgására, és hamarosan érezni fogjuk, hogy a világban alapvetően rend van. Gondoljunk bele: a széndioxid demokratikusan működik, ugyanúgy hat például a velünk szemben ülő kellemetlen alak emésztőszerveire, mint egy kellemes alakéra hatna. Ha ez a meditáció nem segít, és még mindig nagyon idegesek vagyunk, akkor egy határozott mozdulattal felhajthatjuk az ő szódáját is. Hogy meg fog lepődni. Esetleg szomjan is hal idővel. Ha pedig halk zendüléssel végképp elpattannak az idegeink, még mindig leönthetjük vízzel a szemben ülőt. A szóda frissít, élénkít, biztosan így hat külsőleg is. Tulajdonképpen jót tettünk vele, lássuk be. Ezt a technikát egyébként magam is tanultam.
Egyszer egy barátnőm egy hosszú, kimerítő ám teljesen eredménytelen párkapcsolati problémamegoldó üvöltözést követően éjjel kettőkor tanácstalanul ült az ágy szélén. Amelyben párja, a probléma megoldatlanságától egyáltalán nem zavartatva magát, édesdeden álomba szenderült. A barátnőm hirtelen ötlettől vezérelve fogta magát, kiment a konyhába, majd visszatért a kibiztosított szódásüveggel és bő sugárban lespriccelte élete alvó párját.
Három percen belül belátta hibáját és bocsánatot kért. Azóta is boldogan élnek.
Mondtam is nekik, látogassanak el a kiállításra, nosztalgiából.
© Rácz Zsuzsa – Megjelent a Maxima című újságban: 2004. november (Sanoma Kiadó)
