Szabó Ágnes: Anya vagyok, nagy A-val
Mikor 12 éves voltam, azt gondoltam, 25 évesen már 2-3 gyerekes anyuka leszek. Aztán eljött a 30. is, még mindig gyermek és ilyen típusú kilátások nélkül. Közben barátnőim lelkesen szültek, szoptattak, neveltek, én pedig köszöntöttem, látogattam, ajándékoztam, lelkendeztem. Érdekes módon, senki sem beszélt a „sötét” oldalról. Pedig megtehették volna, hisz mind barátok voltak, a nyitott fajtából. Most úgy gondolom, nem akartak elrettenteni a jövőtől. Sejtettem én, hogy nem egyszerű, mert bőszen bizonygattam szingli barátnőimnek, hogy egyedül nem vállalnék soha gyereket. Igazam lett.
Eltelt még pár év, megértem a 38. szülinapomat is, akkor már együtt a párommal, aki nálam fiatalabb, de annál lelkesebb volt gyermekvállalás ügyben. Jártunk, összeköltöztünk, tervezgettünk, és végre elkezdtem „úgy” nézni a babákra. Eldöntöttük, bevállaljuk, mert érett a kapcsolatunk az ismeretlen kihívásokhoz is, de ezekre a feladatokra nem lehet elég jól felkészülni, most már ezt is tudom. Próbálkoztunk, aztán egy júniusi vasárnap a terhességi teszt pozitív lett. Örültem, féltem, rettegtem, majd újra örültem. A következő 9 hónap szinte extázisban telt. Korom ellenére, teljesen probléma- és rosszullétmentes terhesség után, 40 hétre pontosan megszületett Lázár kisfiam. Egy nem problémamentes szülést követően, még mindig extázisban telt az első 2 nap. Ezután kezdődik az a történet, amiről barátnőim (nagyon okosan) nem beszéltek. Az egyik legjobb így fogalmazta meg, félig viccesen: „Gratulálok, mostantól az életed csupa aggódás lesz!”
Arról, hogy a szervezetem nagyon nehezen akart visszatérni rendeltetésszerű működéséhez, és arról hogy az alsó fertályom miként szenvedte meg azt a pár hetet, inkább nem mesélek. Jöjjön inkább a lelki oldal, amit legalább olyan nehéz felfogni, mint elfogadni azt, hogy a test egy időre másképp működik. Mindenképpen vágytam a párom közelségére, szívesen odabújtam egy ölelésre, de el sem tudtam volna képzelni, hogy másra is figyeljek, mint a kisbabám igényeire. Átvette az uralmat értelmem és érzelmem felett az a tudat, hogy ott, a másik szobában ott van Ő. Aggódtam. Mindenért és mindenkor: ha szopik, miért szopik olyan sokat és olyan mohón, ha nem eszik, miért nem, ha alszik, fel fog-e kelni, ha ébren van, mit kezdjek vele? Ott bujkált a kétség minden pillanatban: jól csinálom? Másoknak biztosan sokkal egyszerűbb. Tudatosan vezettem a gondolataimat: anya vagyok, a gondolat végén egy kérdőjellel és egy felkiáltójellel. Mit kell éreznem? Mit érez egy anyuka? Ha ránéz a csecsemőjére, akkor feltétlen szeretetet kell éreznie? Nekem miért nem jön ez az érzés? Pedig valami megváltozott bennem, ez biztos. Felelősen kell ellátnom egy kisdedet. Pontosan tudnom kell, hogy mikor éhes, mikor szomjas, mikor álmos, mikor akar csak játszani, mikor van az, hogy „csak” anya kell. Mi a helyes irány? Viccesen hangzik a kérdés: már most ki kell tűzni a nevelési irányokat, vagy hagyjunk mindent az ösztönökre? Próbáltam a belső hangokra hallgatni, de sokszor eltántorítottak. Mindenki próbált tanáccsal ellátni, miközben én nagyon önálló szerettem volna lenni, hiszen az én kisbabám, csak az enyém.
Mindemellett a párkapcsolat a legnagyobb kérdés. Egy kis időre elszürkül. Szabad ezt? Mi lesz, ha nem lesz türelmes a párom? Beszéljünk erről, vagy ne is hozzam szóba? Ő vajon felrója nekem? A szülész 6 hét szexmentes időszakot rendelt el, ami felmentett egy időre az intim helyzetek alól. Aggódtam, mert a szexuális vágy sehol sem volt. Valahogy eltűnt. Mindenem áthangolódott a kisfiamra. Hogyan is tudnék belefeledkezni egy együttlétbe, mikor neki bármikor szüksége lehet rám? Hogyan tudnék az intim pillanatok után egy kisbabával foglalkozni? Mikor fogok újra vágyat érezni? Sok-sok kérdés, amit nem illik megbeszélni, nem illik szóba hozni, még barátnők előtt sem, mert mi van, ha csak én érzek így? Akkor valami baj van velem. Ismeretlen érzések és ismeretlen helyzet, amit meg kellene fogalmazni, hogy a párom is értse, mi zajlik bennem. Szégyelltem kimondani, nem kívánom a testi közelséget, mert teljesség van bennem, mikor a kisfiammal foglalkozom. Furcsa, de így van: ez egy újfajta „szerelem”. Magamban sokszor elmormoltam, de egyszer ki kellett mondanom hangosan is ahhoz, hogy megtudjam, jogosak-e a félelmeim. Hál’ Istennek, mert egy spontán pillanatban ezek a kétségek mind elszálltak, és a párom bizony türelmesebb volt velem, mint én saját magammal szemben.
Ez az újfajta elfoglaltság más kapcsolatot is megnyirbált. Barátok és barátnők, akikkel hetente többször beszéltünk, leveleztünk, összejöveteleket és kellemes iszogatásokat, vacsorákat szerveztünk már nem lelkesednek, mikor azt mondom, legyen közös a délután, ő, a bébi és én. Azt hitték, elvárom, hogy csak erről szóljon a beszélgetés, pedig jaj, dehogy! Arra vágytam, hogy jeleket kapjak a külvilágtól. Bármit, ami kicsit kilendít bezárt világomból. Most még a sztárpletyka is érdekelt. Közben persze kikívánkozott belőlem minden, ami kisdedemmel kapcsolatos, érdekes módon csupa szép dolog. Gyermektelen barátnőimnek automatikusan csak a szépet mondtam, magam sem értem miért. Aztán szép lassan a baráti kapcsolatok elhalványultak, mert sokszor le kellett mondanom a találkát, sokszor nem értem rá beszélgetni, sokszor energiám sem volt telefonálni, sokszor azt éreztem, az én életem otthon a kisbabával csak nekem és gyermekem apukájának érdekes.
Új barátságokat kellene kötni most, hogy ez a kis manó 3 éves. Ez már a jelen. Egy új feladat, ami kemény dió. Hogy lehet 42 évesen a 20 évvel ezelőtti énemet elővenni és igazi barátságot kötni? Nem tudom, majd hozza az élet. Ezt is.
