Sipőczné Wekerle Ágnes: A sírás kockázata

Megint itthon hagyta a kulcsát, és azt az átkozott hajvasalót sem kapcsolta ki! Én meg rohanhatok utána, hogy délután be tudjon jönni a lakásba. Nem is értem, miért töröm magam?! Hagynom kellene, hogy tanuljon a hülyeségeiből. De sajnálom őt, és nem megy. A fenébe is, annyira bír fájni!

Néha arra gondolok, kíméletesebb annak az élete, aki egyedül él. Akkor védettebb lennék a fájdalomtól. Úgy érzem, már nem kellek neki, feleslegessé lettem, ettől aztán sikítani tudnék. Titkot rejtő szemében látom azt a lenéző csillogást, ami tudtomra adja, hogy nekem halvány fogalmam sincs semmiről, ami az ő életével kapcsolatos, mintha százéves öregasszony lennék, aki valami gonosz csoda folytán sosem volt tinédzser. Olyan fagyos lett, és mellette képtelen vagyok fölengedni. Azt hiszem, együtt fázunk. Én tennék ellene, de ő… Már alig szól, szinte csak az óhaját löki felém, ami általa teljesen természetesnek vett követelés a kérés helyett. A válasz sokszor utol sem éri, ha mégis, égre emelt szemforgatás kísér minden további kommunikálást. Beszorultunk két külön világba, és nem találjuk a kulcsot. Keresnünk kellene. Nekem nehéz, neki eszébe sem jut. Valamikor összekötött bennünket a szeretet, mára mintha elolvadt volna az övé. Egyszerűen feleslegesnek érzem magam az életében. Mert ő az, aki mindent tud, mert ő az, aki milliószor okosabb, mert ő az, aki szentül hiszi magáról, hogy tökéletesen jól „csinálja” az életét. A fejemhez vág mindent, amikor valamit szóvá merek tenni; ha segítek, és beleszólok az a baj, ha nem, akkor kezdődik a miért nem szóltál, te nem mondtad! Amit mondtam, azt pedig teljesen elfelejti. Ekkor hullok a teljes megsemmisülés feneketlen kútjába. Annyi mindent megteszek érte, lehetőséget adok neki, engedem, hogy éljen, hogy megismerje a világot, az életet, miközben reszketek érte. Olyan jól esne egy haloványka köszönöm, egy kedves mosoly, mely, még ha törékenyen is, de legalább jelezné porban fetrengő önérzetemnek, hogy nem cselédnek tart, akitől minden unottá váltan természetes. Talán éppen ez a baj. 3,5 kilós világra pottyanása óta szeretet és törődés veszi körül. Annyira megszokta már, hogy észre sem veszi?

A kezdetek kezdetén az markolt legelőször a szívembe, hogy már nem engedte fogni kis kezét. Fájdalom és öröm cikázott a lelkemben, mikor láttam a kinyíló szépségű nagylányt, mi több a nőt abban a kislányban, aki este még ujját szopva alszik el tömérdek plüsse közt. Ekkor már kérni sem mertem, hogy legalább ott megfoghassam puha kis kezecskéjét, ahol semmilyen ismerőse nem tűnhet föl.  Csak az úttesten öleltem át félve a vállát. Hamar eljött ez az idő. Elmaradtak a nyálas puszik, a langyos takaró alatti meghitt, szétbonthatatlan összebújások. Amikor sebezhetetlen szeretetgumóban éreztük magunkat, és nem győztem betelni végtelenül megnyugtató mézes vaníliás cukor illatával. A csak nekem készített rajzok tömkelege, a macskakaparással odafirkantott „szeretlek anya” dülöngélős betűi, mindenféle aktuális napi események elcsacsogása, amikor a buszon azonnal elfoglalta a páros üléseket, aztán icipicivel később már nem pattant föl a helyéről, ha egymás melletti ülőhelyek szabadultak föl, és én tudtam, nem szólhatok érte. Fel kell nőnie. És nekem engednem kell. Elröppent az az idő, amikor még általam forgott az ő kis világa, amikor értékesnek éreztem életében a létemet. Amikor még örült nekem, és mindannak, amit adni tudtam.

Fura kis szeszélyei egyre sokasodtak, személyiségét társai, a magazinok, a közelvárás, az agyatlan kritika formálta. Én meg tehetetlenül, reménykedő szívvel görcsöltem a plázában, mivel okozhatnék neki örömöt egy-egy ünnep alkalmával, de minden szeretetbe bugyolált igyekezetemet megsemmisítette a kényszeredett köszönöm, vagy a felháborodottságot sejtető pillantás. A soha föl nem vett felsők (pedig tudtam, mi tetszett neki éppen akkor), félredobott könyvek (ő kérte), a mégsem jó színű arcpúder. Amikor az örömszerzés lázasan boldog igyekezetére ráömlik a semmi sem jó hidegzuhanya. De még ez is csak a kezdet volt.

Ma önmagának varázsolt álomvilágában él. Küszködve vergődik, kacagva lubickol az ismeretlen fiatal élet tengerében. Szeretném elmondani neki, hogy az élet annyira kegyetlen lehet, hogy igen, vele is megtörténhet bármi, ami fájdalmas, igazságtalan, tragikus. Ilyenkor leint, és még elkezdeni sem tudom. Már nem bírok vigyázni rá, csak félthetem, hiszen hivatalosan nagykorú. Ám féltésemet nem aggódó szeretetnek érzékeli. Beavatkozásnak, pedig nem az, de nem bírom ezt a tudtára adni. Mondom, de nem akarja érteni. Tudom, magányosan jövünk a világra, és magányosan halunk. Azt is tudom, hogy csatáit egyedül kell megvívnia az élettel, nekem csak segítenem szabad, készenlétben állnom, ha baj éri. Nem élhetem meg helyette szomorúságait, nem cipelhetem terheit. Neki kell éreznie a fájdalmat, a csalódást, ettől fog lefoszlani róla a régi jelmez, hogy fölvehesse az újat, az érett felnőttét. Formálódnia, okosodnia kell saját kárán, nekem pedig el kell fogadnom, hogy felnőtt, hogy nem kér a segítségemből. De miért nem hallgat meg, miért nem hiszi el, hogy vele is megtörténhet, amit borzongva hall az ember nap mint nap, miért ilyen bátor, felelőtlen, butuska? 2011. 01.15-e éjszakáján ott volt ő is. Akkor megrémült a haláltól, napokig nem bírta felfogni, mivé lett annak a két gyönyörű lánynak a mosolya, vágya, megálmodott jövője… Miképp tűnhet el a tegnap még tervekkel teli alig élt élet a semmibe.

Félelmetes világ ez, talán nem is tudja, mennyire, és én csak reménykedem, hogy soha, de soha nem történik vele semmi, ami rossz, amire nem készül, amit nem ismer, ami tönkreteszi, ami elveszi… Szeretni fáj. Anyának lenni azt jelenti, halálodig fájdalommal teli a boldogságod. „Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”