Sedna: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?
A gyermekvállalás és ezzel együtt az anyaság érzése a világ legnagyobb és egyben legszebb csodája, mondják. De mi a helyzet azokkal a nőkkel, akik mindezt nem élheti át a természet áldása útján? Nos, az én történetem közülük egyről szól. Talán a téma megközelítése kissé szokatlan, mégis úgy érzem nem zárhatók ki ők sem ebből a kérdéskörből.
Adva van tehát egy lány. Nevezzük az egyszerűség kedvéért Borostyánnak. Egy születési rendellenesség következtében húszas évei elejéig több szívműtéten esett át, és ritmusszabályozóval él. Az állapota remek, kívánni sem lehetne jobbat adottságaihoz képes. Mégis, ahogy minden öröm árnyékában ott a bánat is – valamilyen formában mindenképp -, úgy időről-időre az ő életét is megkeseríti néhány komolyabb gond. Borostyán kardiológusa ugyanis már a lány tizenéves kora közepén közölte a rossz hírt, miszerint, ha sokáig kíván az akkori állapotához hasonlóan jó egészségnek örvendeni, felejtse el a gyermekvállalást. Akkor, tini fejjel persze ez a kijelentés még szinte semmit sem jelentett a lány számára. Ám, ahogy teltek az évek, és ismeretségi körében sorra születtek a szebbnél-szebb gyerkőcök, és ő maga is komoly kapcsolatra, úgy is mondhatnánk, a szó legnemesebb értelmében, hogy társra talált, kezdett ráébredni, mit is jelentettek valójában orvosa szavai. Szembesülni azzal a ténnyel, hogy a kislányként megálmodott élet olyan formában, ahogyan az általában szokványos, és ahogy ő maga is elképzelte nem válhat valóra. Elfogadni, hogy bizonyos szempontból selejt, nagy traumát okozott számára, és talán legsötétebb gondolatai közt az is felmerült, hogy kár élnie. Lassan ható méregként járta át a depresszió, azonban szerencsére nem mélyült el a végletekig nála – annál nagyobb lelkierővel áldotta meg a sors. Megélni a jég hátán is. Felállni és újjá építeni mindazt, amit a végzet lerombolt. Újra és újra másik életet kezdeni, ha kell. Ez az életfilozófiája. Első körben megosztotta gondolatait a hozzá közelállókkal és meghallgatta véleményeiket, tanácsaikat, majd leszűrte belőlük azt általános nézetet, miszerint: ott az örökbefogadás. Ez jut eszébe rögtön majdnem mindenkinek. Emellett jöttek a további jobbnál jobb mentőötletek egészen az “öregedj meg egy macskával egy kis lakásban” verzióig, ami a legutolsó persze. Azóta sok-sok óra telik el Borostyán életében úgy, hogy a megoldáson tanakodik. Hiszen igenis szeretné átélni a szülőség minden színét: a csecsemő oltalmazásától, a kamasz szárnyra engedésén át a felnőtté vált gyermek fészekbe való visszalátogatásáig. Unokák körében mesét olvasni, megtanítani őket mindenre, amit tud. Őszintén bevallva nincs annál nagyobb vágya, mint utódai által nyomot hagyni maga után. Élő bizonyítékát saját létezése értelmének és annak, hogy mindenkinek, még egy beteg embernek is joga van teljes életet élni, a maga módján és saját mércéje szerint. Ezek a vágyak inkább csak remények. Több orvost is felkeresett az évek folyamán, mert számára a vérségi kötelék valóban fontos tényező (hiszen, mint mindenki, ő is saját és a kedvese vonásait szeretné viszontlátni a gyermekük arcán), és sokan biztatták is, hogy ki tudja hordani a babát, aki egészséges lehet, még az elég magas kockázat mellett is. Persze mindezért áldozatokat kell majd hoznia, amitől nem riadna vissza, ha a végkifejlet bizonysága már a jelenben az övé volna. De volnákra és talánokra alapozni egy ilyen nagy jelentőségű döntést nem lehet. Borostyán tele van kétségekkel, amiket nem csak a lelke, de a teste is néha nehezen visel. Az idő pedig gyorsan telik, számára gyorsabban is, mint kellene. Harmincon túl már nagyobb a rizikó is. Ezt tudja jól, ennek ellenére megpróbál úgy élni, hogy nem erőltet semmit sem. Igyekszik hagyni a maga medrében és irányába folyni életének eseményeit. Mert minél jobban kapálódzik és siet, annál keserűbb csalódások érik. Tapasztalta már. Emiatt, és mert tudja minden okkal és a megfelelő pillanatban történik, jelenleg örül a jó dolgoknak és erejéhez mérten, kitartással veszi fel a harcot a rossz dolgok ellen.
Hogy miért meséltem el ezt a kis történetet Borostyánról? Mert, ha egy nő élete megváltozhat – márpedig gyökeresen megváltozik – a gyermekvállalással, akkor ugyanez miért ne lenne elmondható a gyermekvállalás hiányát megélő nőkről, illetve ennek a ténynek a tudatában élőkről is. A női lélek jelzéseket ad: öröm, vágyódás, irigység, bánat keveredik bennünk, ha egy leendő anyukára nézünk, aki láthatóan különleges boldogságot és teljességet él meg. Ilyenkor óhatatlanul felmerül és ott lappang a női lélek legmélyén az emberiség évezredes történetében is oly sokszor visszaköszönő kérdés: vajon nem vagyok igazi (kiteljesedett) nő, ha nem tudok gyermeket szülni? A válasz nem egyszerű, és azt hiszem talán nem is tisztem megadni azt ezekben a sorokban. Inkább azt kérem kedves olvasóimtól, döntsék el saját maguk, hogy rájuk és/vagy a környezetükben élő valamilyen oknál fogva természetes úton új életet a világra hozni képtelen nőre vetítve a kérdést, miként válaszolnák meg azt.
