Schmidtka-Várnagy Anna: Mindenkinek van egy álma…

Én tényleg komolyan gondoltam, hogy egyszer nagy családom lesz, a lábam körül zsizseg a sok kicsi gyerek, gyerekzsivaj tölti be a házat és mindig történik valami. Egyedüli gyerekként ez volt minden vágyam, de most, hogy megvalósult az álmom, három kicsi gyerek anyukájaként bizony kicsit árnyaltabban látom a dolgokat.

Mert azt elképzelni sem tudtam annak idején, hogy ha gyerekeim lesznek, az valóban életem minden percére ki fog hatni. Természetesen csak gyerekzenét hallgathatunk otthon és a kocsiban (így egyre több zenét minősítünk gyerekzenének – mondjuk az AC/DC-nél kicsit gyanakodtak a gyerekek…), a Kisvakond és Süsü kalandjait már kívülről tudom, és a programokat és a nyaralásokat is úgy tervezzük, hogy ŐK jól érezzék magukat. Hol vannak már az éjszakai séták, kocsmázások, koncertek! Szó sem lehet róluk, hisz fél nyolckor fürdetés van, és a délutáni események is szigorúan az alvásidőhöz igazodnak. Persze lehetne lazábban (néha szoktuk is), de működő napirend nélkül hamar szétesnénk, és csak kapkodás lenne a vége.

S azt sem gondoltam annak idején, hogy nem lesz időm olvasni, napozni, lopnom kell a perceket, hogy kicsit rendbe hozzam a lakást vagy épp magamat, hogy a sportolás az otthoni DVD-re való tornában merül ki (abból is a rövidebb verziókra). És egyáltalán, hogy soha semmire sem lesz időm – most kezdem megérteni, hogy mire van a 2 az 1-ben sampon, a 3 az 1-ben kávé, a 4 az 1-ben krém és társaik…

Azt sem sejtettem, hogy miután anyává válok minden pillanatban ébernek kell lennem. Figyelnem kell, hogy ne essenek el, ne csípjék be a kezüket, ne nyúljanak a forró sütőhöz, ne üljenek a hideg földre, ne szaladjanak az autó elé, és így tovább. Nekem kell fejben tartanom, hogy mikor milyen vitamint kell bevenniük és a téli, náthás időszak különösen izgalmas, amikor a három gyerek nyolcféle gyógyszert szed, és négyféle szakorvoshoz kell velük járni. Nekem kell emlékeznem, hogy mikor van az óvodában úszás, torna, néptánc, ebédbefizetés és szülői.

Gyakran hallom, hogy „Na, te biztos nem unatkozol három gyerek mellett!”. Ilyenkor mosolyogva válaszolom, hogy „Nem bizony”, pedig őszintén szólva szoktam unatkozni. Nem azért, mert nincs mit csinálnom (lásd fent), hanem mert az otthoni lét – akármennyire is imádja az ember a gyerekét (gyerekeit) – időnként rettentő monoton tud lenni. A bűvös piac-játszótér-otthon háromszögben való mozgás a fő program jó időben, hidegben ebből az otthon marad. A már említett napirend, ami biztonságot ad, megkímél minket a kellemes meglepetésektől, a váratlan döntésekkel járó izgalomtól is. Nehéz elviselni az egyhangúságot, s az is természetes, hogy arra vágyunk, hogy néha a „nézd, ott a miau-cica” – szintű mondatoknál kicsit magasabb röptű beszélgetésekbe bonyolódjunk. Nekem óriási szerencsém volt, mert a GYES alatt főiskolára járhattam, de ehhez kellett egy család, mely mindenben maximálisan támogatott és persze nem kevés pénz. Engem ez megmentett a fásultságtól, lehangoltságtól, de teljesen meg tudom érteni azokat, akiknek erre nincs lehetőségük és bármit megadnának érte, hogy néha kicsit elszabaduljanak otthonról. Persze ezt nem illik bevallani, hiszen ez életünk legszebb időszaka, melynek minden percében mosolyogva kellene a babánkkal játszadozni (természetesen vannak nálunk is ilyen idilli pillanatok, de általában akkor is ott zakatol a fejemben, hogy mennyi mindent kellene még csinálnom…).

A másik gyakran hallott fordulat az „elhanyagolt kismama”, és a „na, ez is jól elhagyta magát, mióta gyereke van”. Persze, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy nők is vagyunk (nehogy aztán a férjünk is elfeledkezzen róla) és tennünk érte. De a gyermektelen nők (és a férfiak) többsége nem is sejti, hogy micsoda szervezést igényel kicsi gyerekek mellett eljutni fodrászhoz vagy kozmetikushoz, hogy a hajmosást is előre be kell tervezni, és hogy néha, egy húzós nap után, amikor végre minden gyerek alszik, kész a holnapi ebéd és nagyjából rend van a lakásban, akkor micsoda erőfeszítésbe kerül még a zuhanyzás és a fogmosás is. Még a legszorgalmasabb, legenergikusabb nők is elfáradnak néha, ha meg kis gyerekük van, akkor kicsit gyakrabban… Ugyanakkor, ha túlságosan is ad magára egy kismama, akkor azért szólják meg. Valahol azt olvastam, hogy a reklámokban két nőtípus szokott megjelenni: a vonzó, szexi bombázó és az elfoglalt családanya. Az üzenet pedig egyértelmű: inkább meg se próbáljunk mindkét képnek megfelelni, hisz ez fizikailag lehetetlen. Akkor most, hogy is csináljuk?

Az édesanyáknak nemcsak ezekkel a sztereotípiákkal kell megküzdeniük, hanem a saját lelkiismeretükkel is. Hisz, ahogy megszületik az első gyermekünk, máris befészkeli magát a fejünkbe a gondolat, hogy vajon jól csinálunk-e mindent. Bűntudatunk van, ha császármetszéssel szülünk, vagy ha nincs elég tejünk. Később azon tépelődünk, eleget foglalkozunk-e a babával és valóban rossz anyák vagyunk-e, ha nem visszük babaúszásra-ringatóba-angolra, ha nem biorépával etetjük, vagy ha néha rákiabálunk. Emésztjük magunkat, ha nem csillog-villog  a lakás, ha nem ízlik a családnak az ebéd, ha már megint elmaradt az esti torna, és a sor tetszés szerint folytatható. S egyszer csak azt vesszük észre, hogy csak rohanunk önmagunk után, mindent szuperül szeretnénk csinálni, de ez természetesen képtelenség. Ilyenkor kell megállni, és mielőtt teljesen elkeserednénk, eldönteni, hogy mi az, ami valóban fontos, és mi az, amire legyinthetünk.  Nekem sok munkába telt, hogy ebből az állandó bűntudatból kicsit leépítsek, s most, harmincegy év és három gyerek után végre eljutottam oda, hogy megszabadultam – legalább rövid időkre – az állandó önmarcangolástól.

S mégis, amikor végre elszabadulok otthonról, valahogy mindig a gyerekeimről kezdek mesélni mindenkinek. S időről időre azon kapom magam, hogy lelkesen magyarázom a férjemnek, miért is kellene még egy negyedik gyerek. Ki érti ezt…