Ruttkai Enikő: Felnőtt a nő
Mindig is türelmetlen voltam, de ha férfiról volt szó, pláne. Zsoltival egy boltban botlottunk egymásba, ő jött és én majdnem elmentem tőle. Férfiistenség! Már azt láttam lelki szemem előtt, hogy kapja le rólam a bugyit. Mondanom se kell, idővel megvolt az is. Legnagyobb meglepetésemre, talán mert már feladtam, hogy ebben az életben találok egy „igazi pasit”, kiderült róla, hogy ő Ő. Beleszerettem, nem tudtam ellene tenni, gondoltam hát, ennek így kellett lennie. Zsolti velem ellentétben a türelem mesterének mutatkozott. Öt év „járás” kellett hozzá, hogy biztos legyen a dolgában. Feleség lettem. Jesszus, de jó! Ezekben az időkben folyton csak azon járt az eszem, mikor lesz már nekem végre BABÁM.
Végre „erre is beadta a derekát” (ettől jobb kifejezést nem tudok erre írni). Ne gondoljátok, hogy ő nem akart gyereket, dehogyisnem, sőt, csak egyszerűen mindig minden esetben a tökéletesre törekedett. Mondta is nekem néhányszor, hogy ezért várt annyit a házassággal is, biztosra akart menni. Mikor idáig eljutottunk, félni kezdtünk. Szívünk tele volt aggodalommal, ő gyógyszereket szedett, nekem ciszták voltak a méhemben… tulajdonképpen rettegtünk. Babóca csak tényleges kínok árán akart összejönni, talán a félelmeink, talán a sors, talán a biológia akarta így. De összejött!
Mikor Babóca már a pocakomban volt, és láttam az ultrahangon a tappancskáit, valami megváltozott bennem. Tudtam, most egy új korszak kezdődik. Biztos annak kell lenni, maga a tudat, hogy egy ultrahangos képről képes vagyok valamit kisilabizálni, eddig ez soha nem történt meg, a barátnőimnek persze nagyokat bólogattam, mikor mutogatták: Nézd, ez Zoé arcocskája! Látod, ez itt a gerince!
Hűha, most mi lesz? Nem lett semmi, illetve igen. Végre, 27 év után lelkiismeret-furdalás nélkül ehettem zsíros kenyeret és szalonnát. Éljen a terhesség! De aztán elkezdtünk nőni… Stefi (mert közben kiderült, hogy leánykánk lesz) és én. Már évekkel ezelőtt tudtam, ez bizony nagy probléma lesz. 12 éves korom óta tudatosan „nőként” élek, persze, hogy betegesen hiú vagyok. Ahogy nőtt a pocak, valami gyülemlett bennem, mi lesz így belőlem?! Egy ideig próbáltam türelmes lenni, de aztán kifakadtam. Mi a fenéért akartunk mi gyereket? Totálisan elvesztettem az önuralmamat, csapkodtam, toporzékoltam, mint a gyerekek, Zsolti nyugtatott, ennyi év „hiszti tapasztalat” után sikerrel. Ez volt a szerencsénk.
Stefit május 16-ára vártuk, kicsit késett, de hát mégis Zsolti volt az apja, mire számítsunk. Gyönyörű kislányunk született!
Nem hittem volna, hogy ennyire magával tud majd ragadni a terhességi depresszió. Bajom volt magammal, a testemmel, a gondolataimmal – csak Babócára gondoltam, és ami a legborzasztóbb volt, nem tudtam magammal elhitetni, hogy képes vagyok MINDENRE… ami nálam azt is jelentette, hogy ennek hiányában azt se tudtam elhitetni magammal, hogy nőnek születtem. Olykor-olykor iszonyú hibának éreztem, hogy itt van Stefánia. Utána meg undorítónak éreztem magam, hogy erre tudtam gondolni. Bizony én, aki azt hittem, hogy komoly önismerettel rendelkezem, szerepkonfliktusba kerültem. Ki vagyok? Azt se gondoltam, hogy ez a kérdés a kamaszodás után is újra megfogalmazódhat.
Én nem tudtam választ adni, Zsolti fogalmazott helyettem. Nem tudom, mi lett volna nélküle, azóta is arra gondolok, ha eszembe jut, hogy vajon másoknak, hogy megy ez? A férjem tudta, hogy amúgy is nagyon érzékeny típus vagyok, így nem mondhatott ki semmit, nyíltan, őszintén, annak hiszti lett volna a vége (már az én részemről) és ellentmondás. Tudta, más módszert kell alkalmazni, minthogy konkrétan megmondja, mit kellene tennem. Cselekvésekbe kényszerített. Van egy olyan tulajdonságom, hogy ha feladatokat adnak, azokat meg akarom valósítani – ezt vetette be. Annyira elvonultam az emberektől, hogy egy telefonhívás is komoly lelki tusával járt, pedig előtte… Szóval szépen lassan ürügyek segítségével elhitette velem, hogy van még tehetségem, Stefivel a karomban is! Sok idő kellett, míg megtaláltam az egyes szerepeimet és még több, hogy ezeket váltogatni tudjam, rövid időn belül. Ismeritek, lefektetitek a kicsit, közben olvastok neki, odabújtok hozzá, és úgy érzitek, soha nem kell más, aztán bementek a hálószobába és magas sarkúban rávetitek magatokat a férjetekre. Mondanom se kell, a testem komoly sanyargatások árán sikerült visszaformálni, kicsit mindig is ”mazochista” voltam, így annyira ez nem jelentett gondot.
Képes voltam két szerepre: anyuka és szerető. Most már csak a munkában való helytállást kellett kivitelezni. A volt munkahelyemre nem mentem vissza, én nem akartam. Ez volt az első nagy lemondás Stefániáért. Ez is sok fejtörést okozott, vajon megérte-e, szerettem a munkámat, hisz nem véletlenül tanultam ezt, de Stefit még ettől is jobban szeretem, és úgy éreztem nem lennék képes helytállni mindkét helyen. Döntöttem. A lényeg, hogy a két legfőbb szerepet mindennap tudom hozni és ez nem utolsó dolog! Zsolti és Stefi révén: felnőtt nő lettem.
