Társfüggő vagyok. Ezt a pszichológus mondta, amikor a férjem még élt.
Most, hogy már nincs köztünk, még társfüggőbb vagyok. Egész pontosan kilenc hónapja, egy hete és három napja.
Azóta szenvedek „miért pont én” szindrómában, és azóta hordok tetőtől talpig feketét. Én, akinek mind a negyvenkét pár cipője ezer színben pompázott, nem beszélve a pink pulcsikról, türkiz topokról, szivárványos szoknyákról.
A reggeleim szürkén derengenek. A délelőttök üresek, ahogy délben a fazekaim is, melyekben nemrég még vígan rotyogtak a csülkös bablevesek, és a pacalpörköltek.
Délutánjaim kicsit derűsebbek, és főleg fürgébbek, már ha éppen szüksége van rám három unokám közül valamelyiknek. Estefelé rám tör a magány, ahogy a nóta mondja. Az éjszakák sötétek.
Hetente hatszor megyek anyámhoz a nyócker mélyi Nap utcába. Súrolok, sikálok nála.
Egy ilyen anyázós, kutyakaki kerülgetős napon történt, hogy az utca végi Galéria ajtajából hívogatóan szép tárogató zene hangjai szűrődtek ki. Egy kiállítás megnyitója zajlott éppen. Bementem szatyrostul, búbánatostul. És kijöttem megcsöndesült lélekkel, hónom alatt egy szép küllemű kulturális programfüzettel. És még aznap este bemásoltam határidőnaplómba az egész eseménynaptár ajánlatot.
Így lett nekem a hét hat napján át valami testi-lelki kényeztetésem a vetítéses előadásoktól kezdve a zene-fere társaságon és a kisgrafika körön át a filmklubig. Megszállottan hallgattam a szabadegyetemi előadásokat is. Egy ilyen lélekfürdő után egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy már nem érzem olyan megrendítő élménynek a postaládámból elém hulló sárga csekkek özönét, és szívfájdalom nélkül kidobom a termékbemutatókra szóló meghívókat. Annál is inkább, mert házastárs híján amúgy sem járna nekem a kerámia óra, vagy a húshőmérő, mosható véggel.
Megnyíltak viszont új élménycsatornák. Felfedeztem a mozgás örömét, egy nordic walking klub keretében, mely azért is jó, mert a két kecses bottal álcázhatók a kopásaink. Utána még becsekkolok az uszodába, tagsági igazolvánnyal. (Útlevélkép, konzerv. De elég pocsékul festek rajta ahhoz, hogy pont úgy nézzek ki rajta, mint most.) Gerinctornára is járok. Özönvíz előtti slágerekre nyomjuk a tempót, ködpárás szemekkel. A vérmesebbek az Esések iskolájában is ott maradnak. Azért az már túlzás lenne, sohasem voltam az a stréber fajta.
Viszont az örömtánc, az rám férne. Vállalkozó szellemű barátnőm elkísér. A senior körben üdítő színfoltot képezünk, ahogy az ásatag öregfiú is, akire cuntry lépésekkel vetik ki hálójukat a nőnemű, idős lények. Termeltünk egy kis endorfint, de ez a fíling nem jön be.
Nem úgy, mint a meridiántorna, ahol ütemre csapkodjuk eldugult csakráinkat, valami követhetetlen logikájú számrendszert skandálva. Szívjuk a port és egymás izzadtságszagát. Micsoda szívás! Ihaj, csuhaj, sose halunk meg.
Csak majdnem. Mint amikor elcsúsztam egy sunyi kis jégbordán, miközben az idén nem is volt tél. Mégis csak be kellett volna iratkoznom az esések iskolájába – gondoltam a baleseti sebészeten, miközben az arab doki közölte velem, hogy „comb a nyaka”. Szerencsére tévedett. Megúsztam egy izomszakadással, és ezzel új, nem várt örömök röppentek rám. Kiderült, hogy rengeteg barátnőm van, és mindnek akad egy befőttes üvege, amiben főzeléket, vagy lekvárt hoz nekem. Tobzódtam a sütikben, kiolvastam egy csomó könyvet, naprakész voltam bulvárhírekből. Kétszer láttam a Traviátát, egyszer egy balettot, négyszer néztünk meg nyálas filmeket, valaki mindig elcipelt. Még gitáros misén is voltam.
Három lányom hatfelé szaladt, hogy segítsen. Végre nem én pucoltam náluk az ablakot. Anyámról kiderült, hogy egyedül is ki tudja súrolni maga után a kádat. Nordicos társaim hoztak mankót, botot, műlábat. Választhattam. A járókeretről lassan áttértem a normál üzemmódra. Már saját lábamon sántikálok a tébé tornára. Utána még gyógyfürdő is jár, ami maga lesz a gyönyörűség.
Az erkélyemen sárga szirmot bontott a nárcisz. Az ablakunk előtt megeredt az a kis diófa , amit szeretett férjem emlékére ültettek a barátai. Tízemeletes, beton panelunk új, vidám burkolatot kapott. Már csak nekem kell hozzá színesedni ezekhez az örömökhöz. Ideje pinkesedni, türkizedni.
Biztos vagyok benne, hogy Ő is ezt akarná. Felbontom hát a féltve őrzött bonbonomat, és egyszerre kettőt bekapok. Egyet Neki, egyet nekem. Főzök egy jó angol teát magamnak, és felteszem a kedvenc cédénket, boldog bőgés céljából. Közelgő negyvenedik házassági évfordulónk alkalmából pedig befizetem magamat egy adriai útra, ahová együtt sohasem jutottunk el.
Magammal viszem majd a gyerekeink, és az unokáink fényképét, meg a közös emlékeinket. Szóval, hedonizálok. Mert az önszeretet nem oly dőre, mint az önhanyaglás. Ezt William Shakespeare mondja, az V. Henrikben. Megnézem majd még egyszer..De már abban a lila blúzban, amiben úgy tetszettem Neki…
