Nálunk a családban nem esett szó a szexről. Az idősebb barátnőimtől csipegettem fel a tudást. Már hatévesen beavattak, hogy a gyerek a puncin keresztül jön ki az anyja hasából. Erre megrökönyödve felkiáltottam:
– Hiszen ott ki se fér! –  Ezzel ma, két szülés után is teljesen egyetértek.

– Aki peches, az ne szexeljen!

Engem csak két évvel később talált meg a mindent elsöprő szerelem. Rettenetes lelkiismeret furdalásom volt ugyan, hogy vétkezem a paráznaság bűnében, de annyira szerettem a fiút, hogy neki akartam adni a testem, a lelkem, mert éreztem, hogy ő is ugyanígy viszontszeret, és nem kell mérlegelni, hogy ki ad többet, teljes odaadással ajándékoztuk az egész életünket a másiknak. Kívántam is minden porcikámmal, beleborzongtam, ha csak megérintette a karomat. Tapasztalatlanok voltunk, nem védekeztünk következetesen, a vágy felülkerekedett a józan észen, és alig több mint fél év után teherbe estem.

Minden reggel hányingerrel ébredtem, de az iskolában sikerült annyira a tanulásra koncentrálnom, hogy ne érezzem. Esténként a fiú vállán sírtam. Nem akartam abortuszra menni, de a gyerek még túl korán toppant volna az életembe, negyedikes középiskolás voltam.
Otthon nem vettek észre semmit.

A terhesség tizedik hete környékén – már nagyon szorított az idő, hogy rászánjam magam a művi beavatkozásra – a hajnali órákban arra ébredtem, hogy kibírhatatlanul görcsöl a hasam, és dől belőlem a vér. Felébresztettem anyát, és elmondtam, hogy terhes vagyok, és nagyon vérzem. Ő meglepetésében alig jutott szóhoz, segíteni nem tudott rajtam, de nem is nagyon igyekezett. Valahogy reggel lett, anya dolgozni ment, én meg a nőgyógyászatra, ahol megállapították, hogy spontánul elvetéltem, és mentővel vitettek a kórházba. Ott már velem volt anya is a betegfelvételen, majd a kórteremben sápadtan remegő ajkakkal az kérdezte:
– Hát nincs már igazi, tiszta szerelem?

Vártam, hogy majdcsak előkerül egy orvos, aki segít rajtam, de csak a „peches” barátnőm jött a segítségemre, aki szülésznőnek tanult, és épp ott volt gyakorlaton. Ő könyörögte ki az orvosnál, hogy csináljon már velem valamit, mert elvérzem. Az orvos bokros teendői közepette úgy döntött, hogy nem vacakol az altatással, érzéstelenítéssel, azonmód kikapar. A „peches” kezét szorítottam, miközben a méhem falába újra és újra belemart a kegyetlen orvosi eszköz, amelyet nem láttam, csak éreztem. A fájdalmamnál mégis nagyobb volt a megaláztatás, hogy pont ő segít nekem, aki iránt én nem éreztem egy csepp részvétet sem.