Tudom-tudom, hogy Te mindig mondtad, hogy fura Neked ez a szűkszavú, fanyar humorú pasas, az élére vasalt zoknijával, az irdatlan mennyiségű piperecuccával, a mindentudó telefonjával, meg az előkelő családjával együtt.
Ezer jelből sejtenem kellett volna a családalapítási szándékát őkelmének, tudom, hogy bugyután
hangzik, de semmit nem vettem észre. Hogy mi késztette mégis a nagy lépésre, fel nem foghatom.
Lényeg az, hogy rajtakaptam a jóembert, hogy az interneten budai ingatlanokat nézegetett, kertes
családi házakat, három hálószobával, kerttel. Ez még nem is lenne baj, gondoltam, befektet, (mert
azt nagyon tud) vagy elege van a belvárosi lakásából, akar egy kis friss levegőt, kutyát,
konyhakertet, ahol vetőmagokat dugdoshat a földbe föltűrt ujjú Ármáni ingben. Aztán hallottam,
hogy telefonon az anyjával arról értekeznek, hogy megvan-e még a dédi híres zafír gyűrűje.
Gondoltam, megcsináltatja pecsétgyűrűnek a kisujjára. Elég hülyén nézne ki, de sosem lehet tudni,
nem követem naprakészen a férfi gyűrű divatot. Később kijelentette, hogy a gyerekkori barátja, akit
már vagy 5 éve nem látott, a nyáron nősül és őt hívja tanúnak, majd valószínűleg ezt a szívességet
viszonoznia kell. Megkérdezte, hogy ez nekem megfelel-e. Csak utólag értettem meg a kérdést, azt
hiszem pont a lábkörmömet lakkoztam, mikor ez történt. Tudod, hogy az olyan pillanat, amikor a
kommunikáció tekintetében félember vagyok, nagyon kellett koncentrálni, hát persze, hogy
megfelelt!
Aztán még aznap este kitálalt. Megkérdezte, hogy meddig akarok dolgozni, mert ugye tudom, hogy
a munkát előbb-utóbb abba kell hagyjam, ha össze fogunk házasodni. Keres ő eleget ahhoz, hogy el
tudjon tartani és szeretné, ha minden időmet a gyerekeknek szentelném majd. Ő augusztusra
tervezné az esküvőt, egész pontosan negyedikére, jó-e szerintem?
Mint akit letaglóztak, csak bambán bámultam. Állam leesve, „hogy mi?” talán csak ennyi jött ki
belőlem, pedig sok minden átcikázott az egyre zsugorodó agyamon. Hiszen még össze sem
költöztünk rendesen, kétlakiak vagyunk: ő kipakolta a tizennyolcféle férfikozmetikumot tartalmazó
fürdőszobai túlélőkészletét nálam, én meg kitettem a rózsaszín fogkefémet meg az őszibarackos
arcradíromat nála. Meg különben is még csak huszonhét vagyok, három éve végeztem az
egyetemen, most kezd el felkúszni (hangyányit lassan ugyan) az árfolyamom a munkaerőpiacon. De
egyáltalán? Mi az hogy az ő felesége nem dolgozhat, ez valami vicc? És mégis mit akar 10
hónapnyi kapcsolat után, hiszen még azt sem mondta ki egyáltalán, hogy szeret, de azt aztán
végképp nem kérdezte, hogy ugyan bekötheti-e a fejemet? Mi a fene ütött belé? Jesszus! És miféle
gyerekekre gondolt?
Az első döbbenet után kértem, hogy tartsunk egy kis szünetet. Nagyon komoly arcot vágott, egy
szót sem szólt, összepakolta a motyóit és elment.
Ígyhát újra szingli lettem. Megfordult a fejemben, hogy lehet, kicsit túlreagáltam a dolgot. Jó az
igaz, hogy Tamás érzelmileg enyhén szólva megközelíthetetlen és hogy mindennél fontosabb
számára a karrier. De nem rossz ember és igazán jó parti, ahogy a Büszkeség és balítéletből
Elizabeth Bennet jó édes anyja mondaná. Nemrég múlt harmincöt, talán ketyegne a biológiai órája
és reprodukálni akarja önmagát mielőbb? Lövésem sem volt.
Közben még januárban jött egy új munkatársam, egy pasi, vagy inkább úgy mondanám, fiú.
Huszonnégy éves, friss hús. Röviden összefoglalva: tuti ráugranál, ha látnád. Pont a Te eseted.
Magas, sötét hajjal, kék szemmel, csábító mosollyal, fokhagymapopóval, felerészben spanyol
felmenőkkel, Ramónnak hívják.
A lényeg az, hogy valamilyen oknál fogva, (mely számomra rejtély, hiszen tudod, hogy sosem
voltam kibékülve a külsőmmel, a magasságommal, a 6-8 kiló súlyfeleslegemmel, hogy a többiről ne
is beszéljek) bejöttem ennek az ifjú latin félistennek. Kezdetektől kitartóan flörtölt velem,
pofátlanul fixírozott, kétértelmű megjegyzéseket tett bódító baritonján. Aztán egyik nap meghívott
ebédelni és egész jól elbeszélgettünk. Megállapítottam, hogy fajának tényleg felettébb lenyűgöző
hím egyede és egészen intelligens, sőt mi több még humora is van amellett. Ekkoriban jött a
szakítás Tamással, kicsit magam alatt voltam, felvidított, még egyszer moziba is elmentünk munka
után. Bár a lányok az irodában már kezdték a pletykát, az ártatlan flörtön kívül semmi nem történt
köztünk egészen a május végi céges buliig. Tudod, hogy ilyenkor mindig történik valakivel valami
nagyon ciki dolog, amiről aztán lehet cseverészni egészen a következő alkalomig. Ezúttal
gondolom, én voltam a buli után a téma. Na meg persze Ramón.
Bár a vodkamartiniket nem számoltam, gyanítom, hogy nem az ártott meg, hanem a pezsgő és a
bor, amit ráittam. Tudod, hogy ilyenkor milyen vagyok. Szerencsére az egyetem óta sikerült
kontrollálnom magamat, most mégis átcsusszantam a józan lét képzeletbeli limbó léce alatt az
alkoholmámorba. Táncoltunk, csókolóztunk. Hazakísért és a véletlenen múlt, hogy több nem
történt. Ő is jól becsíphetett, mert olyanokat mondott, hogy azt még spiccesen is megjegyeztem.
Hogy amióta nálunk dolgozik nem tud másra gondolni csak rám, szerelmes belém és minden perc
hiábavaló, amikor nem láthat. Biztos hallottál már ilyen szöveget: közben egyik kézzel a
melltartódat kapcsolja ki a fazon, a másikkal a bugyidat húzza le. Hát most is majdnem ez történt,
de valahogy sikerült ellenállnom a varázsának, nagy nehezen hazaküldtem, gondoltam, amint
kiszáll a véréből az alkohol, úgysem fog emlékezni erre a nagy Érzelemre. Másnap reggel (ami fél
tizenkettőt jelentett) csengettek. Ott állt az ajtóm előtt friss brióssal, egy termosznyi forró kakaóval.
Persze én dögösen néztem ki. A sminket nem mostam le előző este, így az arcom teljes területén
szétkenődött a lila szemfesték, a hajam a hajlakknak köszönhetően egyben volt viszonylag, csak
nem a helyén, hanem az egész a fejem tetején, ami pedig a ruházatot illeti kinyúlt Mikiegeres
pizsamában és nyuszis mamuszban voltam. A fullszexi félspanyol fiú frissen megborotválkozva, a
tegnap esti kábulat minden nyoma és egyetlen szemrebbenés nélkül megismételte, amit előző éjjel
mondott. Tudod, hogy az alkalmas pillanatokban mindig képes vagyok a legnagyobb baromságokat
lökni, most szóhoz sem jutottam. Behívtam. Kicsit rendbe szedtem magamat, aztán löktük a
közhelyeket. Valahogy ez a megismételt és nyomatékosított vallomása mérföldekkel visszavetett a
társalgásban mindkettőnket. Eddig úgy tűnt, hogy csak egy kis hetyegésre vágyik, de lehet, hogy
mégis komolyan akar tőlem valamit? Nem értettem. Mikor kikísértem megcsókolt és megígérte,
hogy este felhív. Ahogy elment, visszabújtam az ágyba, kezemben az egyik brióssal. Bár hízelgett
az egómnak a helyzet és persze maga Ramón is tetszett, valahogy nem voltam felhőtlenül boldog és
önfeledt.
Egész nap gondolkodtam. Úgy éreztem, hogy csaló vagyok, hogy megcsaltam Tamást. Eszembe
jutott amikor ő először megcsókolt a Várban. „Nagyon tetszel!”- súgta utána a fülembe, de olyan
érzékien, hogy ha azt súgta volna: „Zsíroskenyér lilahagymával!”- attól is elalélok. Amikor először
aludtunk együtt nála és éjjel úgy ölelt, mint aki soha nem akar elengedni, egészen el is zsibbadt a
vállam, és emlékszem, mire felébredtem reggelit készített, kávét, narancslevet, rántottát, hozott
ropogós tökmagos kenyeret. (Hogy honnan szerezte, ma sem tudom.) De hiányzott a bőre illata!
Még a hallgatása is hiányzott, olyan okosan tudott nézni, figyelni rám, amikor pedig hülyeséget
mondtam, végighallgatott, megcsóválta a fejét és közben mosolyogva mondta: „De ökör vagy!”
Igaz, hogy szavakkal sohasem adta tudtomra, hogy szeret, de talán nem erre utalt minden jel?
Tisztára ellágyultam.
Hirtelen felindulásból írtam egy sms-t neki. Hogy megtisztelő, hogy megkért és ne haragudjon, de
nekem több idő kell egy ilyen nagy döntéshez. Hogy szeretnék addig is vele lenni, mert fontos
nekem és nem akarom elveszíteni.
Mikor elküldtem, öt perc sem telt el és csengettek. Tamás volt az. Jólfésült volt, elegáns, finom
fahéj illatú. Azt mondta, épp erre tartott, mikor megkapta az sms-t. Egy ormótlan, ronda plüssnyulat
szorongatott a kezében, ami egy szívecskét tartott, „Szeretlek” felirattal. Egymásnak estünk. Az
egész olyan volt, mintha egy nyálas romantikus filmben szerepelnénk, de tetszett.
Így történt. A Ramón dologról még nem szóltam neki, talán egyszer… Persze a házasság kérdést
hallgatólagosan jegeltük, de egy-két év múlva azt hiszem, szívesen visszatérnék a témára.
Hát ennyi.
Remélem Veled minden rendben. Vigyázz magadra és írj vagy hívj, amint tudsz. Csók az amcsi
pasiknak.
Millió puszi: Szilvi
