Pityi Anna: Potpuri

Szemezek a cserépkályhával… Már egy órája térdelek előtte, reménytelen küzdelmet folytatva az elemekkel. A nedves fa és a tűz kioltja egymást. Küzdök. Nézem, ahogy az utolsó csepp begyújtó folyadékkal átitatott akácfáról elillan a láng, enyhe perzselést hagyva maga után. Ezt nem hiszem el! Eszembe jut egy régi légiós könyvem kezdő sora: „Kurva síkság! Rohadt kaktuszok!” Na, szépen vagyunk, kezdek elkalandozni. Teszek még egy kísérletet. Újra teletömöm a tűzteret újságpapírral, meggyújtom, és várom a csodát. A tűz erőlködik, lobog, egy ideig reménykedem, hátha mégiscsak belekap a nagyobb fákba, az aprók már elhamvadtak. Égjél, ó, égjél már! Mi a büdös francért nem égsz?!

Egy hete vágtam fel ezt a fát, behordtam az előszobába, a piros pad alá, hogy amíg sorra kerül, addig is száradhasson. Mikor a szobában kezdett elfogyni a tüzelő, apránként mindig beljebb hordtam egy helyiséggel, hogy mire sorra kerül, jól kiszikkadjon. Későn hozták a fát, és a szeptember egész hónapban esős volt. Aztán jött a hideg, a fagy, beledermedt a fába a nedvesség. Igaz, könnyebb volt így vágni, hisz gyakorlatilag magától szétrepedt. Így is három fejszét törtem el rövid idő alatt, mert azt sem tudtam, hogy kell használni rendesen, csak vagdalkoztam esztelenül. Végül apám egy fém fejszét hozott, fém nyéllel, összehegesztette nekem, mondván, hogy ezt már nem bírom eltörni, s majd csak megtanulom a favágás technikáját. A fát sem ismertem. Nem tudtam hogyan kell, milyen szögből, milyen ismérvek alapján vágni, csapkodtam, hasítottam. Milliószor ütöttem rá a kezemre, telementek az ujjaim szálkával, számtalanszor csúszott meg a fejsze s szaladt egyenesen a lábam felé. Ha nincs bakancsom, mára, nyilván már lábam sincs. Ez a kis cserépkályha minden fűtésünk ezen a télen. A kiegészítésre használt gázkonvektor naponta kétszer megy. Reggel és délután, ha a gyerek hazaér az iskolából. Akkor is inkább a kertet fűti, mint a lakást, hiszen a nyílászáróknak csak a neve korrekt, funkciójukat nem töltik be. A résnyi lukakban egy dupla paplan is eltűnik, gond nélkül. Az első gázszámlától infarktust kaptam. Azóta minden nap írom a fogyasztást, hogy tudjam, mire fizetek, mikor, mennyi fogyott, és egyszer majd rájövök, hogyan lehet spórolni a méregdrága gázzal, itt vidéken. Ez az első telünk. Mindent most kell megtanulnunk, legfőképpen azt, hogy maradjunk életben?

Leköltözésünknek hosszú története van. Családunk és az utolsó évek?
Apa félrelépett és így is kívánt maradni. Legyen. Három év különélés, zsarolás, fenyegetőzés következett, és nincs semmiféle válóper, nehogy elköltözzünk a régi lakásunkból. Kiszabott életet élhettünk, három kilométerre apuka új, boldog családjától. Az egymással való kommunikáció reménytelennek látszott, lezáratlan házasságunk dühöngő indulatai miatt – gyermekünk vergődött közöttünk. Minden teljesítményét lenullázta, csak a devianciája erősödött fel ezekben az időkben. Én dolgoztam „látástól-mikulásig”, hogy eltartsam magunkat, ő pedig csavarogni, bandázni kezdett, balhé, balhé hátán. Apuka erről semmit nem tudott, kiszolgáltatottságomban azonnal felhasználta volna ellenem. Én viszont kevés voltam a feladathoz; naponta három-négy órát utaztam, hogy dolgozhassak, és néha előbb értem haza, mint a gyerek. Segítség sehol, senki. A világ peremén éltünk, egyedül, kényszerpályán, lehetetlenül, megalázva.

Végül sikerült rávennem apukát a válóperre. Lezajlott a tárgyalás, elváltunk, még megünnepelni se tudtam. A gyerek szerelmes lett, felerősödtek a problémák, az iskolában háború dúlt az osztályfőnök és a gyerekem között, végül a tanár kizárta az osztályközösségből, ahelyett hogy megszelídítette volna. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Döntöttem. Elmegyünk innen. Meg akartam menteni a fiamat az elveszéstől, a drogtól, a csavargástól, a bandától. És önző módon, én is élni akartam még. A napi infarktusokat nem lehet sokáig lábon hordani. Kerestem munkahelyet, bérlakást, iskolát. Beavattam apát a lakás és a gyermeket illetően, amihez joga s köze volt, abba szóban beleegyezett. Tudtával kiadtam albérletbe a régi lakásunkat, hogy a vidéki albérletünket tudjam fizetni. Kaptam munkát a közeli kórházban, az iskola, ahová a fiamat írattam, az én régi iskolám volt. Ide jártam én is a testvéreimmel, anyám itt tanított majd’ harminc éven át. Hazaköltöztem. A szüleim közelébe, egy albérletbe. Külön életet szerettem volna élni, de biztonságosat, valamiféle támaszt akartam az életünkhöz. Nyugalomra vágytam, tervezhető életet, lassabbat, lágyabbat szerettem volna magunknak. Tizennégy éves korom óta a saját lábamon lépkedtem, tizennyolc évesen egyedül tartottam el magam, fejben számolva, huszonhat éve nem éltem itt, fatornyos falumban. Nekem is új volt az egész.

Féltem, kétségek gyötörtek, folyton eszembe jutott a volt férjem átka: „Meg fogsz bolondulni vidéken, soha nem lesz senkid! Nem neked való az!” Most is, mint mindig, azzal hessentettem el az átkot, hogy nem csak rólam van szó. Én majd valahogy kibírom, megszokom, elfogadom, ha azt látom, hogy a gyereknek jó. Minden összeállt egy egységes egésszé, lett jövőképem, és csak remélni mertem, hogy ez így marad.

Pénzünk, az nem volt. A bérlakás lepusztult állapotban, ezért kaptam meg olcsón. Más leendő bérlők nem igen merészkedtek túl a küszöbön, ezért nem vette ki senki. Amikor először megláttam, az jutott eszembe, hogy ez annyira reménytelen, annyira romokban van, pont, mint a mi életünk. Kivettem. Egy hónappal iskolakezdés előtt belevágtam a felújításba. Minden szabadidőmet itt töltöttem. Innen jártam fel Budapestre dolgozni és ide jöttem vissza. Éjjel három-négy óráig festettem, csiszolgattam, szereltem. A padlón aludtam, hálózsákban, nem hallgattam híreket, nem tudtam, mi zajlik a nagyvilágban. Ez volt az életem. Kis híján becsavarodtam. Szoros volt a határidő és nagy volt a feladat. A szüleim mindenben segítettek, nem csak anyagilag, tevőlegesen is, az egész családom dolgozott a ház felújításán. A testvéreim, rokonaim, barátaim, ismerőseim, mind jöttek, fúrtak-faragtak, hogy legyen otthonunk. És elkészült! A küszöbre kenyeret és sót tettem, hogy a kis ház is befogadjon minket. Füstölőket, gyertyákat gyújtottam, mécsesek égtek a költözés előtti napon, kérvén a ház szellemeit, hogy adjanak nekünk otthont. (Ezt a még valamikor a Csokoládéban láttam, gondoltam, mit veszíthetek, ha hiszek benne?)

Ekkor újabb kálvária kezdődött. Három nap az idegösszeomlás szélén, a gyerek nem akart iskolába menni… Az új munkahelyemen hülyének éreztem magam, mert bár közel tizenhat éve altatok, kezdőként kezeltek. Nyilván, az is voltam- újrakezdő. Kimerítő napi harcot vívtam, holott nem volt ellenségem. Munkabérem is érzékenyen érintett. Meglepi volt, hogy négy hónapig a tanulók bérét kaptam a beígért helyett. Utólag korrigálták, de visszamenőleg természetesen nem. Kisvártatva a régi lakásban élő albérlők is elkezdtek velem keménykedni. Apuka ugyanis felvilágosította őket, hogy nem is adhattam volna ki, mert ő nem egyezett bele, így gyakorlatilag feljogosította a bérlőket, hogy ne fizessenek. Amikor megpróbáltam fellépni az ügyben, egy behajtó céges rokonukkal álltak elő, fenyegettek, zsaroltak, információkat dörgöltek az orrom alá az életemről, lobogtatva a hatalmukat, amivel visszaéltek. Tudtam, hogy feddhetetlen vagyok, de nagyon megijedtem, hogy ilyen létezik, s velem megtörténik, hiszen ilyet csak a filmeken láttam. Közben apuka újabb támadásba lendült, feljelentett a gyámügyön, hogy veszélyeztetem a gyereket. Beidéztek, meghallgattak, kivallattak, jegyzőkönyvezték, és nem adtak igazat neki. Akkor jött az ötlete, hogy elveszi a régi lakásunkat. Mert az jár neki. Perrel fenyeget azóta is. Legyen. Törvényesség ellen nincs okom tiltakozni.

A veszély, hogy nem tudunk a fizetésemből megélni, mindig itt van a fejem felett. Egy gyereket, két lakást, egy autót, egy vizslát és két papagájt tartok életben. A kezdeti viharok elcsitultak. A lakókat sikerült kitettem a régi lakásból, s bár bosszúból feltépték a padlószőnyeget és gyermeteg módon összefirkálták a falakat, végül csak hetvenezer forintos kárt okoztak. De elmentek. A fiam jól van. Végül elfogadta az új helyet, feloldódott, s bár általában krónikusan nem tanul – angolból és matekból is elég csehül áll – viszont rákapott a történelem ízére és ebben tündököl. Lusta. Más baja nincs. Néha reklamál, hogy hiányzik a balhé, a csavargás, és hogy „milyen dög uncsi itt”, de mindig azt mondom erre, hogy akkor jó. Megnyugszom.

Itt is van a diákélet, lehetőség, hogy csapatban, bandában legyen, de itt mindenki ismer mindenkit. Ha nem vesz kabátot reggel, délután valaki elmondja, hogy „A fiad nagyon felelőtlenül mászkál!” Anyám mindennap benéz hozzánk, néha sétálunk, beszélgetünk, teázunk együtt. Mindennap dolgozom, de csak fél négyig, azután bevásárolok, és négyre itthon vagyok. Jelenleg két állásom van. A másikban hétvégén dolgozom, és van egy rádióműsorom is a Puszta rádióban, igaz jelenleg szünetel. Egy műsort szerkesztek és vezetek, a címe: „Én-idő”. Életszeretetről, kreativitásról szól, az életünk saját kézbe való vételéről, az irányításról, a tudatos lét kialakításáról. Ebbe minden belefér. Az időjárási ismeretek, az egészségmegőrzés, a megelőzés, ingyenes sport és szabadidő programok, olvasnivalók, kispénzű emberek lelki támogatása ahhoz, hogyan tudják tudatosan alakítani az életüket. Írok, mert ezt szeretem, s mert gyerekkorom óta író akartam lenni. Nem baj, ha csak az asztalfióknak írok, nem számít, nem ez a lényeg.

Van egy barátom Ausztráliában, akivel régen szerelemben éltünk, most e-mailen. Mindennap gondolok rá és mindig hiányzik, de az élet ezt hozta, a távolságot térben és időben. Néha randizom, de ezidáig nem találtam olyan férfit, akivel másodszor is szívesen találkoznék. Nem sürgetem a magánéletem fellendülését. Élvezem a szabadságot, a függetlenséget, az önállóságot, amit visszanyertem oly sok év után. Ha eljön az ideje, úgy is fellobban a láng.

Nem úgy, mint ez itt, előttem…
A cserépkályha konokul hallgat. Nem pattog benne a tűz, nem adja ki a meleget. Aprófa kellene! Sok-sok aprófa… Kiszedek mindent a kályhából, lekotrom a hamut, megpróbálom újra rakni a tűzteret. Eszembe jut a tavalyi potpuri: sok apró termés és fadarab van benne. Eltámolygok zsibbadt lábaimon a lelőhelyig, a karácsonyra készülve, ezt már előszedtem. Vanília és rózsaillat árad belőle, amint kiöntöm az egészet a szőnyegre. Térdem alá csempészek egy párnát – hogy ez miért csak most jut eszembe? – és gondosan szétválogatom a tartalmát. Kiszedem a rózsaszirmokat és az apró, száraz virágokat – ezekkel díszítem majd az ajándékokat – a szebbekkel az adventi koszorút fogom izgalmasabbá tenni. A maradékot még egyszer megszagolom, az átható füstön át is érzem a vaníliát és a rózsát.

A terméseket, fadarabokat becsomagolom újságpapírba, egy részét rá is szóróm, alulra, erre rétegezem rá sorban azokat a fákat, amelyek kisebbek. Egy nagyot teszek a tetejére, ami már többször járt a tűztérben, s reménykedem, hogy ez alatt száradt valamennyit. Nekifutok a gyufával, s az alsó papírkupacot meggyújtva, megcsap a hőhullám. A tűz, egyre nagyobb és nagyobb erővel nyaldossa az üvegajtót. Erőre kap, „emészt”. A potpurival elidőzik, pattogni, táncolni kezd. Vidáman, ahogyan vártam, hogy láthassam ma este is. A meleg elkezd kifelé áramlani a cserepeken. Lassan, először csak langyosodni kezd. Dermedt kezemet ráfonom, és élvezem, ahogyan átjár, velem együtt melegedik fel. A cserépkályha tetején egy régi tálat tartok, ez szolgál párologtatóként. Cseppentek a vízbe bazsalikomolajat, hogy estére betöltse az illat a szobát. Együtt alszunk a gyerekkel, összebútoroztunk télire. Felöltözve, rétegesen, zokniban alszunk, dupla takaróval, egymást melegítve.

Béke van. Meleg. Én csináltam, én tartom életben a tüzet. Fénye lelazít, az izzás megnyugtat. Büszkén és elégedetten állok fel, s egyengetem ki a derekam minden csigolyáját. Nyakig kormos vagyok. És nézem a tüzem… Az életem… Ma is én győztem!