– Avagy tipikus love story 1997-ből

Hát ez nem lehet igaz. Lehetett volna ez egy ugyanolyan falusi focimeccs, amit minden vasárnap az apámmal nézek a kert végében lévő focipályán, de nem lett. És az ifiben az öcsém is játszik, hogy a megaláztatás teljes legyen.
Hogy vakarom össze magam? Csak a fél suli fog rajtam röhögni holnap, a kis hülye eminensen, aki összejött az iskola rosszfiújával és most meg is szívta rendesen, plusz a károgók diadalmas „Én megmondtam!”-szólamával a fülében vonulhat be az osztályba.
Pedig milyen jól indult az egész. Miután este befejeztük apámmal a lovak körüli teendőket, mindig ott várt a kapu előtt, el se hittem. Az iskola rosszfiúja, a Smárkirály, aki állítólag már minden jó csajjal kavart-és akire az összes többi csaj ácsingózik. Aki az igazgatói intőjére is olyan laza mosollyal várt a tanári előtt, hogy abba bele kell dögleni. Az én szerelmi múltamban meg mindösszesen egyetlen kancsal fiú szerepel, akibe a legjobb barátnőm esett bele, és aki viszont belém habarodott, így aztán az összehozásukra tett próbálkozásom totális kudarcba fulladt. Ilyen előélettel hogy is várhatja el az ember, hogy akár egy pillantásra is méltassa az Alak?
Mert így hívták ám a többiek, nemes egyszerűséggel csak „Alak”. Aki a múlt pénteken azt kérdezte, kimegyek-e holnap a kiserdőbe. Dumálni, meg minden. Mindezt félrehajtott fejjel, úgy, hogy kapaszkodnom kellett a kapuajtóba, hogy ne ordítsak fel diadalmasan és járjak indiánszökdelésben örömtáncot. Naná, hogy kimentem. Előtte gyorsan letudtam a felmosást, anyám varrógépe kicsit meg is rázott a nagy sietségben, de az enyhén felálló hajtól eltekintve mindent elfogadhatónak tartottam a lehetőségekhez képest. Bringára fel, kutyákat elkerülni-zajt csapnak és falun a helyi Öregnéni CIA rögtön az ablaknál terem, aztán holnap a kisboltban mindent jótékonyan megosztanak anyámmal, amire alapesetben sem vágyom, nemhogy most.
Ott ült az árokparton. Lazán, szájában egy blázzal. Letettem a fűbe a bicajt, odaültem mellé (tőle egy méterre már mellé, nem?). Kölcsönös helló. (Remélem, nem veszi észre, hogy minden pillanatban összekoccannak a fogaim.) Szokásos tanárszapulás. (Tudjátok, ez olyan, mint a felnőtteknél az időjárás kitárgyalása. ) Közelebb húzódás. Na most, mindjárt…
Hát ez nyálas volt. De jóízű. De mit jelentsen ez a nyelvelés? (Ennek valamelyik lexikonban nyoma kell legyen.)
-Te Alak…akkor most mi tényleg járunk?
-Járunk hát.
Otthon először is gyorsan megszálltam a fürdőt. Hátha maradt valami a számon és meglátják. Aztán a vécét, mert oda az ember legálisan vonulhat el rendbe szedni a gondolatait. Kint belenéztem a tükörbe. Valahogy megváltozott az a lány ott. Csillogó szemű, kipirult arcú valaki volt a tükörben. Szóval ilyen megcsókolva lenni, ezért áradoznak az iskola menő csajai erről. Mert átváltoztat.
Tudtam, hogy ott lesz vasárnap a meccsen, hiszen „befixáltuk”, és amit falun az ember „befixál”, az úgy lesz. Otthonról idejekorán leléptem, hátha apám nem ébred fel, és nem jön ki. Na persze, majd pont a szent vasárnapi focit hagyja ki, mi a francot képzelek? Már az út felénél utolért. Én szorgosan vizslattam a pálya szélét, hol látom a borzas barna lovagomat. Közben járt az agyam. Vajon észreveszi apu? Mit mondok, ha az Alak odajön? Vagy már tudja a haverjaitól? Valószínűleg, hiszen egy kocsmáros mindent tud. A kocsmában futnak össze a hírek. Olyan az nálunk, mint egy műsorszóró torony. Komolyan mondom, érdemes lenne a helyi híreket onnan közvetíteni. De mit bánom én, ha tudja, hát tudja. Majd én leszek a viccesnek szánt ostoba megjegyzések céltáblája egy ideig. Nem baj, ez igazán kis ár ezért a nagy boldogságért.
Akkor megláttam végre. De valami nem stimmelt. Á, biztosan csak valamelyik barátja az. Mit parázok ennyit? Végtére is most én vagyok az Alak Barátnője. Vagy…vagy most mi ez?? Azonnal összeesek. Az ott mellette az EnyKati? Fogja a kezét?? Ez fogja a kezét. Pont annak, aki hajtott rá az osztályból-és aki természetesen zsigerből utál engem. Míg apám a haverjaival parolázott, én elpályáztam Panna barátnőmmel, aki a helyzet súlyosságát megértve szabadult el az apja mellől.
-Szerinted most mi van?
-Járnak. Azt mondja, az EnyKati jobban smárol.
Hát így. Hogy is képzeltem, hogy nekem ez a srác összejön? Egy szemüveges, kitűnő tanuló csajnak, aki ciki neki…hiába mondta, hogy nem az. Üdv a Földön, eminenském!
Visszaballagtam apám mellé. Rendes volt, nem nézett rám, nem kérdezett. Aztán mikor az Alak elment mögöttünk, annyit mondott:
– Nem baj. Úgyse tud helyesen írni.
Másnap egy átbőgött éjszaka után lesújtva mentem iskolába. Egy levél várt a padomon. Az Alak írta. Megbánta az EnyKatit, jöjjünk újra össze. Az egészre ráfirkáltam egy nagy NEM-et, és átvittem neki. Délután megkérdezte, miért. Csak annyit feleltem:
– Mert úgyse tudsz helyesen írni.