Ebben a szerkóban olyan idegennek érzem magam mindig, mintha egy másik nő lennék. Nem az a jókislány, aki vagyok. Annyira tű az a cipő, olyan kegyetlen, mint Sharon Stone jégvágója az Elemi ösztönben. Ahányszor a lábfejemre téved a tekintetem, mindannyiszor ijedten hátrahőkölök, jesszusom, ki ez ?!

Ki az ördög bújt a lábamba?

De szép, kerek, hatékony munkanapom volt, és végre hazaindultam. A belvárosban a kedvenc zöldségesemhez még beugrottam. Csurig autó a tér, parkolóhely sehol. Egy tábla mellett csupán, amely a megállást tiltja, a várakozást azonban nem. Alkudozni kezdtem a sorssal: én olyan jókislány vagyok. Szabálykövető. Rendes parkolódíj- és adó fizető. Maximum tíz perc alatt bevásárolok. Jegyet váltottam, és zöld filctollal kiírtam egy cetlire a kocsim ablakába:

Kedves parkolóőr!

Retket veszek és uborkát az utca végében a zöldségesnél, tíz perc múlva itt vagyok. Kérem, ne büntessen meg.

Kicsattanóan piros paradicsomot, kígyónyi uborkát, harsogó retekcsomókat vettem.

A kocsin egy piros cédula várt. Tilosban parkoltam. Nesze neked, jókislány. Hát, ez nem jött be. Büntetést fogok fizetni.

Aztán megláttam a lényeget: a piros, ormótlan kerékbilincset a kisautómon. A csatolt jegyzőkönyv szerint pontosan három perce végeztek a felrakásával. Alig láttam a dühtől a kerékbilincs-társasjáték használati utasítását.

Ha a postán befizeted a büntetést, és a csekket elfaxolod vagy személyesen elviszed a legközelebbi közlekedési anyámkínjához, előrébb léphetsz egy mezővel.

4. 55 perckor értem a kerékbilincs-ügyfélszolgálathoz. Ötig van munkaidő. Eljátszottam a gondolattal, hogy egy vadnyugati mozdulattal berúgom az ajtajukat. De rács volt rajta. A kis ablakhoz, amelyen keresztül beszélni lehetett velük, le kellett hajolnom. Benéztem, és a szűk helyiségben dobozba zárt, szürke arcú, fénytelen tekintetű embereket láttam.

– Mikor szedik le a bilincset? – kérdeztem.

Az egyik dobozlakó így szólt: hát, a munkaidő, az ugye öt perc múlva lejár… majd meglátjuk. Visszagyalogoltam a kocsimhoz.

Egy órát vártam. Esett az eső, és fáztam. Csatakos volt a könnyű kis muszliningem, a hajam nedvesen lógott a szemembe. A rohadt tűorrúban merevre zsibbadt a lábfejem.

És akkor, megláttam őt. Kiszállt a koszkék furgonjából, magas volt, fekete hajú, kreol bőrű, izmos és olajos volt az overallja. Döntöttem.

Ez a bilincs, meg a tűsarkúm, meg az eső együtt. Ők tehettek róla. Magamtól ilyen eszembe nem jutott volna.

– Maga rakta rá? – kérdeztem, szelíden. A bilincses férfi bólintott.

– Látta a szélvédőn a cédulát? – kérdeztem.

– Látta, a közlekedési táblát, hölgyem? – kérdezett vissza keményen.

– Látta, hogy öt percen belül visszaértem volna?

Látta a táblát?

Látta a cédulámat?

Közben szedte lefelé a bilincset. Aztán felegyenesedett. Belenéztem a szemébe. Két szép kék. Vészesen közel álltunk egymáshoz. Ekkor így szóltam:

Egy magatehetetlen autót megbilincselni nem nagy ügy. Próbálta volna rám tenni azt a bilincset. – és nem vettem le róla a tekintetemet. Állta.

Sőt. Közelebb lépett.

Magára? Bilincset? – kérdezte, fojtott hangon.

Rám. Tartozik nekem. Elcseszte a napomat.

El? – kérdezte.

El. – feleltem.

Erre feldobott a motorháztetőmre, pont mint a filmekben, lábaimmal átkulcsoltam a derekát, letéptem az overállját,  és orbitálisat kufircoltunk, este hatkor, a budapesti Liszt Ferenc téren.

A kiérkező közegek által kirótt közszemérem-sértési bírságot természetesen ő állta.

– A vendégem volt. – mondta kedvesen, amikor lesegített a motorháztetőről.

Pedig sokkal többe került, mint a bilincs.  Egy úriember.

 

© 2009 Rácz Zsuzsa