Miskolcról hazafelé jövet vasárnap délután már nem volt hely az Intercityre.
Nem jutott eszembe, hogy a Télapó számtalan diákot és elszármazottat csábít vissza szülővárosába és nem foglaltattam időben jegyet.
Sebaj, indul gyorsvonat is, az első osztályon mindig akad hely—gondoltam egy rutinos ingázó elbizakodottságával.
A Tiszai pályaudvar hatos peronja már fél órával a vonat indulása előtt tömve volt. Mindenki úgy meg volt pakolva, mint maga a Mikulás. Nagycsaládosok bőröndökkel, apró gyerekekkel, egyetemisták hátizsákokkal, bevásárlószatyrokkal.
Nagymamák kendőben, utazótáskákkal.
Rossz előérzetem támadt: utoljára az Intercity feltalálása előtt, kilencszázkilencvenhatban álltam végig az utat féllábon a Miskolc-Budapest viszonylaton.
Vészhelyzetben mindig végtelen nyugalom száll meg. Konkrétan képes vagyok egy Mahatma Ghandinak képzelni magam, és úgy érzem, bármi várjon is rám, arcomom angyali mosollyal fogom átvészelni. Régi barátom, Tigris mondása ugrott be, aki mindig így búcsúzik tőlem: próbálj ember maradni az embertelenségben. Minden jel arra mutatott, hogy a peron közönsége valódi emberi próbatétel előtt áll.
Befutott a vonat, amely Sátoraljaújhelyről indult, hosszú volt, mint a téli éjszaka, mégis mindenhol emberek türemkedtek ki belőle.
A peronon álló tömeg megrohamozta a a vonatot, a nagymamák irigylésre méltó fürgeséggel szaladtak a legközelebbi ajtó felé, rutinosabb egyetemisták az ablakon át adták be csomagjaikat már vonaton lévő ismerőseiknek.
Megszeppenten álltam. Egy ghandi nem sprintelhet. Nem is tülekedhet. Bíznom kell a sorsban. Sors úgy intézte, hogy sikerült felkapaszkodnom egy másodosztály peronjára, beékelődtem az átjáró és a wc közé, mögöttem a lépcsőn egy háromgyermekes család, előttem termetes asszonyság, jobbra tőlem egyetemista pár hátizsákkal, balra egy fiatal, szőke copfos, törékeny lány.
Hatalmas hangzavar volt, szitkozódás, átkozódás, a Máv anyukája csúnyán csuklott, de csak elindult a vonat, és lassan megtelt a levegő naftalinból nemrég elővett bundák jellegzetes kipárolgásával, csalamádé- és rántottcsirke illattal, valamint a másodosztály illemhelyiségének átható szagával.
Két és fél óra az út Budapestig. Kibírom. Van nekem állóképességem, vagy mi a frászom, türelmes vagyok és toleráns, szeretem az embereket.
Elővettem a hávégét és módszeresen olvasni kezdtem. Normál körülmények között sose olvasom végig rendesen a cikkeket, de a körülmények távol álltak a normálistól, hátha így végre sikerül megértenem a magyar monetáris válsághelyzetet. Mellettem az egyetemista pár elővette jegyzeteit, képleteket magoltak és lazításképpen csókolóztak. Gyakorlatilag így vettek levegőt. Simán láttam a nyelvüket. Mögöttem a háromgyermekes család legifjabb tagja egy karonülő kétéves, vörös fürtökkel, hatalmas zöld szemekkel húsz perc elteltével elkezdte mondogatni, hogy le akarok szállni. Mindjárt megérkezünk kicsi csillagom, mondta az anyukája minden meggyőződés nélkül. De a kétévesek nem hülyék, és bár nem ismerik a menetrendet, megérzik, hogy valami nem stimmel. Kétéves előbb finoman nyafogott, majd meglepően erős hangon ordítani kezdett.
Leszállokleszállokleszállok—üvöltötte, a család csitítgatta, nincs semmi baj, de persze hiába. A peron közönsége eleinte megértően, udvarisan mosolygott, szegény kicsi lány. Később arra gondoltak, milyen édes is egy ilyen kétéves, amikor alszik, vagy eszik, esetleg legózik, mondókákat kántál és reméljük, hogy hamar belefárad az üvöltésbe. Ha mégsem, esetleg idővel begyömöszölik a nagyobb bőröndbe és ráülnek.
Előttem a termetes asszonyság sóhajtva leült a bőröndjére, kézitáskájából elővett egy hatalmas szendvicset, két szelet fehér kenyér között egy rántotthús, és stresszoldásképpen falni kezdte.
Az intercitykkel ellentétben a gyorsvonatok megállnak a nagyobb állomásokon. Minden megállás egy komplett közelharccá fajult. Télikabátok, bőröndök, hátizsákok test-test elleni küzdelme. Egy óra múltán erősen halványodni kezdett a ghandi-tudatállapotom. Egy újabb egyetemista került elém, hátizsákja a mellkasomnak nyomódott, a félig behúzott cipzár mögül ormótlan csokimikulás bámult rám pimaszul. Ne nézzél, mert leharapom a fejedet te dög—gondoltam, valahogy muszáj kiélnem egyre gyarapodó agresszióm.
A levegő egyre nyúlósabb lett, a beszólások keményedtek, hamarosan olyan lett a hangulat, mint egy fradi- meccsen. Már csak a szotyiköpködés hiányzott. Amikor egy srác megpróbált rágyújtani, kis híján meglincselték, a kiabálástól megijedt a kétéves és még kétségbeesettebben ordítani kezdett. Zsófileszállzsófileszáll—visította cérnahangján.
Ekkor figyeltem fel a mellettem álló törékeny, szőke hajú lányra. Mióta felszálltunk, csak olvasott. Bármilyen tömegjelenet volt is kibontakozóban, csak arra ügyelt, hogy a kezében lévő könyvet ne kelljen bezárnia. Láthatólag nem vette észre, hogy üvölt egy gyerek, nem vette észre, hogy kis híján levitte a fejét egy alacsonyan szálló válltáska, finom mosollyal arcán élvezte az irodalmat. Vékonyszálú szőke haja a tarkójánál egy csattal volt összefogva, apró orra körül a nyár emlékeként még néhány halvány szeplő elszórva.
Kíváncsian nyújtogattam a nyakam: Szabó Magda Régimódi történetét olvasta, régi, vászonkötésű kiadásban.
Bár hangosan olvasná—gondoltam vágyakozva.
Ahogy haladt előre az idő, ahogy fáradtunk, mindenki egyre agresszívabb lett, a Hatvannál felszálló középkorú házaspárra már egy emberként üvöltött a peron közönsége, mondják, maguk nem látják, hogy itt se hely, se levegő nincsen?!
Szégyen ide vagy oda, én is úgy éreztem, hogy simán meg tudnék már ütni bárkit. Nem úgy a copfos lány Szabó Magdával. Csak egy pillanatra nézett fel a kiabálásra, máris visszamerült a történetbe.
Gödöllőnél, ami már alig húsz percre van Budapesttől, csodálatos módon egy újabb egyetemistának sikerült felpréselni magát a vonatra embernagyságú hátizsákjával. A hátizsák nekinyomódott copfos lánynak, kis híján kiütve kezéből a könyvet.
A lány felnézett:
Ne haragudjon—szólalt meg. A hangja kedves volt, de határozott.—ne haragudjon, megtenné, hogy kicsit odébb megy?
Visszatartottam a lélegzetem. Hogyan oldják meg a konfliktusaikat az ilyen angyali teremtések?
Hátizsák nem mozdult. A szőke lány egyszerűen nem tudta kinyitni a könyvét többé. Láttam, hogy ingerült.
Mi van, ha angyali mosolyal elővesz egy láncfűrészt és kettőbe vágja a Hátizsákot?
Elnézést—emelte fel a hangját—legyen szíves, menjen egy kicsit odébb.
A peron egész közönsége pisszenéstelenül őket figyelte már. Hátizsák kicsit megfordult, végigmérte a lányt és flegmán megszólalt:
—Hát ha tudnák.
A lány arca paprikapiros lett. Most jön a láncfűrész- gondolta egy emberként a peron.
—Tudnék! Jó?! Tudnék! Nem tudnák!—kiabálta dühösen.
Hátizsák némán, leforrázva odébb lépett. A csendbe belekuncogott valaki, hogy aztán egyre többen csatlakozzanak és végül megtörtént: az egész peron nevetett. Percekig nevettünk, kicsit hiszterikusan, kicsit indokolatlanul hosszan, de röhögtünk.
Édes jó anyanyelvünk.
© Rácz Zsuzsa
