– Nézd, kislányom, ez olyan, mint az olló távolodó élei: most még csak kicsit különböztök egymástól, de az évek során ez egyre jelentősebb lesz majd… – próbálta védeni az apa a szakmunkásképzőből kirúgott, balhés sráctól egyszem jótanuló-jósportoló gyermekét. A lány tudta, hogy alapjában véve igaza van: Balu azon kívül, hogy alkalmi segédmunkákat vállalt, leginkább alternatív szórakozóhelyeknek becézett kocsmákban ült, másfél doboz szofit füstölt el egy nap és folyamatosan feleségül akarta venni. Ő pedig tudatosan készült a felvételire, megjátszós baromnak tartotta az összes punkot, a dohányzást mint sportoló nem engedhette meg magának és házasság helyett külföldi karrierről álmodozott. Igazából ők magunk sem tudták, miért kapaszkodnak egymásba. Talán az általános iskolai emlékek miatt. Talán, mert a fiú rajongott Cseh Tamásért és a lány apjának tűzpiros Fordjáért. Talán, mert remekül tudták bosszantani és inspirálni egymást. Így ment ez 1987-1988-ig. Egy évig tartott az egész.

Két év múlva találkoztak újra. Balu levelet küldött a katonaságból, Andival akarja tölteni leszerelés után az első szabad napját.  Hát persze, hogy a lány beteget jelentett a főiskolán és várta őt a  Déli Pályaudvaron. 1991 április 23., bolond nap volt, rumot ittak a Halászbástya lépcsőjén, beléptek egy nemrég alakult liberális pártba és mindketten megcsalták azokat, akik másnap vártak rájuk – nagyjából ebben a sorrendben. Aztán megbeszélték, hogy jóból is megárt a sok és – Három év múlva veled, ugyanitt! – mentek mindketten tovább a magunk útján. Semmit sem tudtak évekig egymásról.

Andi 1994. április 23-án négy és fél órát várt a pályaudvaron. Dühösen és megalázottan kullogott vissza a saját életébe, az üveg Bacardit meg a három doboz Dunhillt a hajléktalanoknak adta, ha már olyan kedves sajnálkozással méregették egész délelőtt. Aztán néhány nap múlva felhívta őt egy régi közös ismerősünk: – Balu tegnap jött vissza a nászútjáról, nem tudom miért, de megkért rá, hogy mondjam meg neked.

Öt évvel később Balu egy nagyszabású partin ünnepelte harmincadik születésnapját. Andi férje vigyázott a gyerekekre, ő meg hercegnővé varázsolt kiscselédként érkezett a fényes belvárosi hotel különtermébe.
– Mióta a tévénél dolgozom, remekül mennek a dolgaim! – mondta egykori szerelme, mikor éjfél felé kikísérte őt.
– Nézd, mit vettem nemrég! – mutatott a közelben parkoló ’78-as évjáratú, tűzpiros Ford Taunusra. – Biztos menned kell?
– Ja – válaszolt a lány. – Tudod, várnak a gyerekek, meg egyébként sem ismerek senkit az egész bagázsból, az ünnepeltet is beleértve.

A következő hét év az éjféli telefonok jegyében telt el. Balu néha fél évig nem jelentkezett, máskor naponta és a leglehetetlenebb időpontokban kereste Andit, ilyenkor hosszú és érthetetlen monológokba bonyolódott a válásról, gyerektartásról és munkanélküli-segélyről vagy egyszerűen csak Cseh Tamás számokat játszott a telefonba, leginkább a Fehér babák takarodója című lemezről. Sosem sikerült kiszedni belőle, honnan telefonál, mit szívott és mennyit ivott, nem fogadott el segítséget, csak dőlt belőle a fájdalom. Andi egyre fásultabban hallgatta, végül megtanult teregetni és mosogatni a telefonos lelkiszolgálat közben. Aztán 2006 depressziós decemberének egyik estéjén nevetve lehuppant mellé a 67-es buszon.
– Rég láttalak – mondta a fiú.
– Pont hét éve, előtte pedig öt, aztán három  meg kettő – replikázott a lány és ott, a 67-es buszon felállították a prímszámokon alapuló szerelmek törvényét. A véletlen találkozásnak alkalmi sörözés és óriási politikai vita lett a vége. Miután lefasisztázták és leliberálbolsevistázták egymást, kedélyesen rendeltek még egy, majd még egy rundot, Balu adott némi kitérő magyarázatot az elmúlt évek telefonjaira, Andi meg végre kitálalta neki a saját életközépi válságát. Végül az este mozgalmi dalok éneklésébe torkollt, majd mikor Balu megpróbálta a lányt – azaz a házassági válságából épp kifele kecmergő asszonyt – megölelni, az egy kedélyes “Nono, ne keveredjünk az ellenséggel!” figyelmeztetéssel leintett egy taxit.

Az utóbbi években nagyon ritkán hívták egymást. Néha egy e-mail, esetleg egy enyhén kárörvendő sms a választások másnapján. Aztán Andit az egyik délután az Üllői úti csúcsforgalomban megelőzte egy ’78-as, tűzpiros Ford Taunus. Padlógázzal eredt utána, aztán hebegve kért elnézést a tisztességben megőszült öregúrtól, hogy bevágott elé meg rádudált. Persze ezek után nem tudott nem telefonálni.
– Na mi van? – vette fel Balu, Andinak akkor tűnt fel, hogy nem is köszöntek  egymásnak soha.  – Veled mi van, forradalmár, én élem a kispolgári életemet.

A fiú akkor mesélt valami vállalkozásról, ami nemsokára beindul, meg egy nőről, akivel nagyon kiegyensúlyozottan élnek, meg szívritmuszavarról és életmódváltásról. Andi fejcsóválva hallgatta, ugyanabban a stílusban ködösít, mint tizenhat évesen, gondolta, aztán megerősítették, hogy a prímszámok törvényének értelmében tizenegy év múlva 2017-ben összefutnak valahol.