– Az a fiú ott téged bámul! – állította határozottan Tami, szokásos sétánk alatt a nagy szünetben.
– Melyik? – ámuldoztam, s szégyenlősen sandítottam a megadott irányba.
– Az a hosszú hajú, tetőtől-talpig feketében! – bökött a jelölt felé mosolygó szemével, majd tétován fürkészte az ábrázatomat.
– A hórihorgas? – találgattam.
– Dehogy! – karolt belém. – Az a szőkésbarna, boci szemű!

Óvatosan tekergettem a nyakam egy kissé jobbra, egy hangyányit balra, majd hatalmas lufit fújva az epres rágóból, szende pillogások közepette szemrevételeztem a szóban forgó hímnemű egyedet.

– Ja, hogy ő! – méricskéltem. – Mintha tényleg bennünket figyelne! De biztosan nem engem néz! Menjünk még egy kört!

Azzal bekanyarodtunk a nagy nyárfánál, pusmogva kerülgettük a terebélyes bokrokat, komolyan tanácskoztunk az iskola ablakai alatt futó betonkockákon ugrálva, s vihogva tűntünk elő a vörös téglafal mögül.

– Még most sem hiszed el, hogy téged mustrál? Meg is fordult utánad! – suttogta barátnőm, ahogy lassan lépkedtünk a vasoszlopok mellett.
– Talán – simítottam végig gyűrött pólómon. – Tuti azon ámuldozik, hogy ilyen vastag lábakkal, hogy vehettem fel ezt a kurta nadrágot! Esetleg az új frizurámon szörnyülködik! – kaptam hirtelen a fejem tetején díszelgő, csigákba csavart hajszarvacskáimhoz.
– Vagy csak simán tetszel neki! – vigyorgott Tami, s nevetve szaladt előre a tantermekbe invitáló csengőszó hallatán.

Tűnődve kullogtam utána, szórakozottan pördültem egyet minden lépcsőfordulóban, és az angol tanár érkezéséig szigorúan vizsgáltam pozsgás gyermekarcomat egy kettérepedt, kölcsönkért tükörben. Otthon aztán két unalmas egyenlet között ábrándozva terültem el az ágyon. Mert mi van, ha mégis? Á, nem! Még hogy engem! Lehetetlen! Habár… Na, ugyan már! Tehát a négyzet területe egyenlő…  Nyolc, tizenegy, nulla, huszonhárom. Néhány berregés, egy éles halló:

– Szia Tami, én vagyok! – búgtam, s a hoppon maradt mértani alakzatok búsan bújtak a félkész fogalmazások alá.

Egy óra és harmincnégy perc múltán még javában göngyölítettük az aznapi események kusza szálait, melynek egy hirtelen érkező anyai orkán vetett viharos véget. Zsörtölődve tértem vissza a félbehagyott feladatokhoz, s mérgesen döfködtem ártatlan körzőmet a füzetem megfelelő lapjába. Még a “Szerelmes álmodozók” aktuális részét sem volt időnk kivesézni, pedig a vörös hajú, tapasztalt spanyol gimnazista, Zsáklin biztosan tudná mitévő legyek, ha uzsonnaidőben újból felbukkanna a délutáni kukkoló. Másnap reggel feltűnő hajviseletemet simára fésülve, rövid sortom farmerra cserélve indultam suliba, s amint elérkezett a kínkeserves órák közötti megváltó hosszú szünet, dobogó szívvel trappoltam az udvarra.

– Ha ebben az egyszerű szerelésben is mereszti rád a szemét, fix, hogy beléd zúgott! – tapsikolt Tami, mikor rátértünk a bevett ösvényre.
– Esélytelen! – legyintettem, ám titkon minden porcikámmal a simogató barna szemek figyelmére áhítoztam.

S ahogy egy falat kifli meg egy korty víz fölött félénk szempárjaink összetalálkoztak, úgy nyilallt belém a felismerés: hiszen én halálosan szerelmes vagyok!  Menthetetlen állapotomból semmi sem volt képes kizökkenteni. Az órákon álmokat kergettem, a szünetekben odaadóan legeltettem szemem választottamon, s ha csak tehettem, az ablakban könyökölve lestem férfiasnak vélt mozdulatait. A tini magazinok tanácsainak is igyekeztem eleget tenni: magánnyomozókat meghazudtoló módon puhatolóztam utána, zenekaros pólóinak cifra feliratait napokig silabizáltam, s a rajtuk felfedezett együttesek albumait kedvezőtlen cserekereskedelem útján kölcsönöztem ki a bátyám gyűjteményéből, és fáradhatatlanul hajszoltam közös ismerőseinket a teljes őrület határáig.

Nyitott könyvvé vált előttem a lázadó srác, aki metál zenét hallgatott, dobolni tanult, és acélbetétes bakancsa mellett több színes kockás nadrág büszke tulajdonosaként tarthattam számon. Mire első ügyetlen beszélgetésünkre sor került, naplóimban fogva tartott romantikus érzéseim híre is szerteszaladt cserfes osztálytársnőim csacsogásának köszönhetően. Heccelődő nyolcadikos fiúk, rosszindulatú viccek, szívekbe zárt ránk vonatkozó falfirkák gyűrűjében találtuk magunkat pillanatok alatt. A vonzalomból émelygés, a szerelemből heves utálat kerekedett. Az elmaradt táncok, megszűnő telefonhívások és közönyös összetalálkozások rémes időszaka következett, mely végzetesnek bizonyult, s én összetört szívvel botorkálhattam tovább szerelmi útvesztőim zajos forgatagában. Néhány éve azonban egy koncerten újra ott állt előttem. Hullámos haj, apró szakáll, mogyorószín szemek, fehér mosoly.

– Haragszol még? – kérdezte halkan.
– Nem hiszem – válaszoltam, s szőnyeg alá söpörve a múltat, éjszakába nyúló, vidám csevejbe kezdtünk.
– Hálás vagyok! – súgtam később egy sör mögül, melyet gavalléros mozdulatokkal nyomott a kezembe.
– Az italért? – lehelt csókot szabad kézfejemre.
– Mindenért! – hadartam, s kacéran kacsintottam ismerős pólója felé. – Azt hiszem, ha nem veszlek észre hatodikban, ma egészen más lennék, mint az, aki most vagyok!