Mercsek Tímea: Anyának lenni csodálatos
A cím ne tévesszen meg senkit! E helyütt nem egy szuperanyuka fogja a gondolatait megosztani a kevésbé szuperekkel. Sőt! Az ömlengés, a tirádák, a tapsvihar, az „édibédiség” egyaránt kimaradnak a felsorolásból.
Nosza, fogjunk hozzá!
A kisfiam fogantatása a véletlennek, vagy – mivel nő létemre imádom a focit, fogalmazzunk így – egy becsúszó szerelésnek köszönhető. A véletlenekben amúgy nem hiszek, tehát marad az a verzió, hogy akkor és ott annak volt az ideje, hogy az édesapja és én megalkossuk Őt.
Az áldott állapot – na jó, a 7. hónaptól kezdve már terhesség, mert a fekvés, a mozgás, az alvás, a sétálás mind-mind nehézkessé, terhessé vált – valóban megfelelt a címben használt jelzőnek. A 9 hónap alatt talán kétszer küszködtem hányingerrel, de semmi egyéb problémát nem okozott az a körülmény, hogy egy kisembert hordok a szívem alatt. Nem ettem uborkát krémessel, nem kívántam hajnali háromkor tejszínhabos gesztenyetortát, ellenben jó étvággyal ettem, amit kívántam, szélsőségek nélkül. Sikerült jó doktor bácsit választanunk, s egy kicsi, ámde barátságos, kedves kisváros kórházának szülészetét.
2006. február 21.-én történt meg a csoda. Vagyis, khm… A szüléssel még nem is volt problémám, bár a burokrepesztés utáni kedélyállapotomat inkább nem jellemezném, mert nem szabad olyan szavakat leírni, melyek akkor eszembe jutottak. Olyan érzések, képek maradtak meg bennem, mintha kívülről szemléltem volna önmagamat, pedig én feküdtem a szülőágyon, mégsem emlékszem másra, csak a „Nyugodtan vegye a levegőt!” és a „Nyomjon!” felszólításokra, meg a saját erőlködésemre. Aztán könnyedén kicsusszant Dávidka, felsírt és onnantól nagy nyugalmat éreztem… Egy darabig. Bababarát szobában helyeztek el minket, s bevallom, innentől kezdődött el a kálváriám.
(A szerző megjegyzése: A továbbiakban a jópofaság, a humor elmarad, helyét átveszik a rendkívül negatív gondolatok, érzések.)
Pihenni vágytam, ehelyett már másnap odafektették mellém a gyerkőcömet egy bevásárlókocsihoz hasonló kiságyban. Ott szuszogott mellettem a „kis csomag”, aki bizony sehogyan sem akarta betartani a 3 órát. Szerintem kevés volt a tejem, noha bőszen ittam a szoptatós teát. Szoptattam, büfiztettem, pelenkáztam, fejtem, szoptattam, büfiztettem, pelenkáztam, fejtem… Így telt el az egész nap. Kérdezni nem volt kitől, a nővérek nem értek rá, a többi újdonsült anyuka pedig olyan otthonosan mozgott a szerepében, hogy szégyelltem magamat, a bénaságomat. Még mosdóba, fürdeni is alig mertem elmenni, mert fiam minden nyikkanására összerezzentem. Az estéket megváltásnak éltem meg, mert akkor elvitték Dávidomat és reggelig nyugodtan aludhattam.
Néhány nap után hazaengedtek bennünket, és otthon döbbentem rá, hogy a kórház a nyugalom szigetének számított ahhoz képest, ami rám várt. Egy lakásban éltünk az anyósommal, de semmit nem segített. Nem főzött, nem mosott, nem takarított ránk. Kijelentette: „Neki sem segített senki, oldjam meg. Otthon vagyok egész nap, ráérek!” Kártyavárként omlott össze addigi életem. Odakozmált étel, kiégetett ruha, félig kitakarított szoba, hegyekben álló vasalni való, romjaiban heverő önbizalom – röviden így jellemezném az akkori állapotokat. A fiam továbbra sem 3 óránként szopott, hanem körülbelül 1,5, néha 2 óránként, ami azt jelentette, hogy fél óráig cicizett, aztán kaki, pelenkacsere, elaludt, s mire valamibe belefogtam, kezdődött minden elölről. Ez így ment éjjel-nappal. 24 órából 20-at talpon voltam, összefolytak a nappalok, éjszakák. Először csupán a házimunkát gyűlöltem meg. Aztán a bezártságot. Végül az egész helyzetet. Legvégül önmagamat és a gyerekemet. Szülés utáni depresszió gyötört. Még orvoshoz sem tudtam elvánszorogni e problémámmal, mert senkire sem tudtam bízni a pár hetes csecsemőmet. Ha nincs a védőnő, akkor ma már sem Dávid, sem én nem élnénk. Ugyanis mindkettőnk életének véget akartam vetni. A pokolba kívántam mindent. Folyton sírtam, tehetetlennek éreztem magamat.
Aztán szép lassan – nagyon lassan – elmúlt ez a kegyetlen érzés, úrrá lettem a helyzeten, önmagamon. Be kell vallanom, én egyetlen percét sem élveztem az otthon töltött időnek. Nem megéltem, hanem csak túléltem minden egyes napot. Küzdöttem önmagammal, a fiammal. Sajnálom, hogy így történt, mert nem emlékszem, mikor bújt ki az első foga, mikor állt fel, mikor indult el, vagy mikor mondta ki azt a szót: Anya. Az első néhány év egybefüggő, végeláthatatlan katyvaszként, fájdalomként, küzdelemként él bennem, s nem maradtak meg a boldog pillanatok.
Sokáig nem is éreztem magamat anyának, nőnek pláne nem. El kellett telnie néhány évnek, hogy azt érezzem: igen, anya vagyok! Igen, szeretem a fiamat!
A testképem sokáig nem zavart, örültem, ha egy-egy nap végére értem. Több mint egy év elteltével szabadultam meg a fölös kilóktól. A párom csak később értette meg, min mentem keresztül. Az anyósom soha.
Ma igazi nőnek érzem magamat újra. No és a legfőbb: Anyának! Barátaim nincsenek, bár hiányoznak az életemből, de nehezen ismerkedem, a régebbiek pedig elmaradtak az életemből, lemorzsolta őket az idő.
Az életritmusunk teljesen más lett, a 6 éves Dávidom körül forog minden. Ha ő mosolyog, a nap is kisüt. Ha Ő jól érzi magát, akkor minden rendben. Akkor én is rendben vagyok. Igazi anyaként nem is lehet másként.
