Lipót Gyöngyvirág: Erőből nem lehet napozni
Hogy hogyan változtatta meg az életemet a gyerekek születése, jól jelzi, hogy annak idején azt sem tudtam, hogy néz ki a nyers cékla, nemhogy még Michelin-csillagos menüt főzzek kedvenc leszármazottaimnak belőle, olívaolajjal, fehér hússal, meg rozmaringgal, majd lazán túllépjek a dermesztő látványon, mikor mindez vérvörösben pompázva kijön a másik végükön. Hogy hogyan változtatta meg az életemet a gyerekek születése, jól jelzi, hogy előttük nem tudtam, miféle kukásautókat használnak Amerikában, manapság meg – a videó-megosztó csatornáknak hála – lazán sorolom a típusszámokat és a fontosabb technikai adatokat. Hasonló forrásból merítve munkagépek alkatrészeinek megnevezésével el tudom dalolni az angol ábécét. A játszóterünk biztonsági kerítéseinek hála, gond nélkül el tudok táncolni egy pattogósabb kánkánt, a nyakamon lévő 8 kilós kisebbikkel simán végigfocizok egy félidőt. A fenti ismeretek és képességek jóformán a semmiből szivárogtak belém, kijelenthetem, hogy szélesedett a látóköröm, többet szívok magamba a világból, mint valaha, az állóképességem az egekben. Csakhogy… a horizont úgy tágult ki, hogy három évvel ezelőtt felültem egy hullámvasútra. A csúcsokon lévő szépséges kilátásért hosszan, erőlködve kaptatunk fölfelé, hogy aztán egy másodperc múltán robogva száguldjunk a mélybe. És valószínűleg már sosem fogok leszállni róla. Vegyük például a mai napot.
Enyhén hányásszagot árasztok, mert a nagyobbik gyerekem lehányt. Azért tette, mert olyannyira felhergelte magát hiszti közben, hogy öklendezni kezdett. Ahhoz képest, hogy megint kiakadtam, milyen keveset reggelizett, egész jól beterítette a szőnyeget, meg a fürdőszobát. De nem nagyon zavaró (ti: a szag), mert elnyomja az égett műanyag bűze, ami betölti a lakást, ugyanis, miközben feltettem az ebédet a tűzhelyre, arra figyeltem, hogy a kisebbik gyerekem elkezdett ébredezni, fel ne sírja az épp elalvó nagyot és a szükségesnél arrébb húztam a (kedvenc) lábosomat a lángon és elkezdett leolvadni a füle. Eredetileg zöldbabfőzeléket ettünk volna, de mivel rántáskevergetés közben azon merengtem, hogy az milyen klassz, hogy két gyerek született erre a világra, de az már kevésbé, hogy én, a nyűgös, béna liba vagyok az anyjuk, sokkal inkább üres, híg bableves különböző méretű galuskákkal lesz a menü. Lezuhanyoznék, de jelenleg mindketten alszanak, és nincs az az isten, hogy bármivel is felverjem őket.
Őszintén szólva ez nem az a kép, ami a fejemben él az igazán szuper anyákról. Ők azok, akik pasztellszínekkel, örökké boldogan mosolyogva léteznek, azzal a fura eltökélt kis lánggal a szemükben, mely a vallási fanatikusokat szokta jellemezni. Akik soha, de soha nem (akarnak punk koncertekre menni részegen) borulnak ki, nem idegesíti őket a gyönyörű és egészséges magzatuk, ha csak szimplán úgy csinál, ahogy a gyerekek szoktak. És legfőképpen egyszer sem kívánták még, hogy az utódok fogantatásának napján bár inkább sakkoztak volna. Talán annyira belém ivódott az idilli anyalét vágya, hogy szeretek elfelejtkezni a valóságról: az áldott pillanatok csak addig ilyen sterilek, ameddig a reklámblokk tart. Pedig valójában olyan természetes állapotom az anyaság, mintha valami, valami alapvető, egy hiányzó üstökös darab csak keringett volna bennem, és most a helyére került. Közben meg folyton tudatosul bennem, hogy egy csomó félelem, meg szorongás, amilyennek ezt az egészet képzeltem, nem valósult meg. De néha azért átszállnék a hullámvasútról az óriáskerékre mondjuk, hogy legyen időm kicsit megszemlélni a folyamatosan körülöttem örvénylő gyerekeken túli életemet, mert többnyire az csak egy elmosódott paca a háttérben. Átmenetileg. Kis szerencsével úgyis olyan kalandkeresőnek neveljük őket, hogy húszévesen elhúznak Ausztráliába, és onnantól évente csak egyszer találkozunk a hálátlan kis vakarcsokkal. Vigasztaló, hogy addig is ez vitán felül életem izgalmasabb húsz éve lesz.
