Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.”

(Márai Sándor: Az igazi)

Hány éve már, hogy körülzsongnak a férfiak és én a mai napig képtelen vagyok elkötelezni magam, pedig már harminchárom vagyok. Harminchárom? Jézusom! Hogy elrepült ez a néhány év! Észre sem vettem. Valahogy huszonnyolcnál leragadtam. Így is regisztrálom magam minden társkereső oldalon. Ebből még nem volt baj. A fenti mágikus számot arra használom, hogy a rapszodikusan ismétlődő őszinteségi rohamaimban, elriasszam vele a potenciális jelölteket. Én ugyan komoly kapcsolatot keresek, társat egy életre, de valahogy zsigereimben még mindig úgy érzem, vagy a hetedik érzékem azt súgja, hogy mégiscsak szórakozni vagyok itt. Veuerkedem, néha jókat dumálok egy-egy emberrel, röhögök az agyhalottakon, szánom a legpimitívebbjét, feldobja a munkám legunalmasabb pillanatait, vagy egyszerűen csak szeretnék néhány bókot bezsebelni azért, hogy magabiztosabbnak tűnjek az utcán és mindenki azt higgye: igen, ez aztán a Nő. Biztosan fürtökben lógnak rajta a pasik, nekem már esélyem sincs nála, így hát nem is próbálkozom.

Amikor egy – a virtuális hódításaimat nézve – sikeresnek tekinthető nap végén felszállok a villamosra és érzem, hogy minden férfi szeme rám mered, mindenki az én arcomat fürkészi: vajon mi lehet ennek a nőnek sikere mögött? Én pedig kiválasztom közülük a legesélytelenebbet, a legidősebbet, vagy épp a legbátortalanabbat, mert ez a fajta embertípus nem hordoz veszélyt magában. Nem félek attól, hogy megszólít, mert összeszűkült pupillájában ott bujkál a világtól való mérhetetlen félelem, amit abban a pillanatban épp rám projektál, így hát mosolygok rá. Legyen egy jó napja neki is- gondolom magamban. Leszállok a Thököly úton, de azért hazafelé menet még hangosan ráköszönök a zöldségesre, aki ha teheti, minden esetben a tudomásomra hozza, milyen jól áll nekem a szoknya ellenben a nadrág roppant előnytelen az olyan szép hosszúlábú nőnek, mint amilyen én is vagyok, ezért a pontos analízisért mindenképpen jár még egy mosoly is, csak hogy jól záródjon a nap: az övé is, az enyém is.

Úgy döntök, ma inkább nem találkozom egyik majom ismerősömmel sem. Eszter teljesen idióta, nincs neki semmi mondanivalóm. Pont olyan, mint egy három éves gyerek. Vele csak akkor találkozom, ha valamilyen koncertre megyünk, ott legalább nem kell vele beszélgetni sem úgyis mire összeszedné a gondolatait, hogy meg tudjon fogalmazni egy értelmes, egyszerű mondatot addigra éppen vége is lesz a szünetnek. Móni már egy hosszabb ideje a legfrissebb netes ismeretségéről tud csak nekem beszélni. Az első találkozó tapasztalatai még engem is szórakoztatnak, de amikor már ugyanazzal az emberrel többször is találkozik és annak minden részletét ecseteli az már kifejezetten untat ráadásul még mindig nem sikerült elveszítenie a szüzességét megjegyzem, 37 évesen (!). Ugyanakkor rettegek attól, ha ne adj’ Isten mégis megtörténik, akkor azt is ugyanolyan részletességgel elemzi, mint ahogy minden egyes randijának párbeszédeit, mozdulatait, tehát saját, jól felfogott érdekemben jobb nem háborgatni őt, de még telefonon sem. Majd hív, ha akar.

Ildi és Ivett: semmi kedvem még abban a kevés szabadidőmben is a munkahelyi történéseket ízekre szaggatni, szétcsócsálni, majd kiköpni és szétkenni, miközben mindhármunknak a vérnyomása az egekig szökik. Mellesleg kifejezetten undorít is. A velük töltendő este B típusú forgatókönyve az lenne, hogy lemegyünk a Rockyba, vagy kiülünk valamelyik szmogos, zajos út olcsó útszéli poharazójába és miközben ők a sárga földig isszák magukat –mondván, hogy napról napra az egyre növekvő munkahelyi stressztől csak ilyen módon sikerül teljesen megszabadulniuk- én hallgatom őket, ahogy holtrészegen mindenféle számukra rendkívül vicces, számomra pedig hasonló mértékben unalmas sztorijaikat mesélik.

Nem, ma (pontosabban ma is) tigris leszek, hazamegyek és elolvasok egy jó könyvet, vagy megnézek egy Bnuel, vagy éppen Almadóvar filmet csak úgy magányosan úgyis régen volt már erre lehetőségem. Igen, ma estére ez lesz az üdvözítő megoldás. Ismerem magam annyira, hogy az ajtón belépve a hegyomlás szerűen rám törő, nyomasztó magány csak legrosszabb esetben is öt percig fog zavarni nem tovább, mert annyira rendíthetetlen és kitartó vagyok vele szemben, hogy esélye sincs nálam. Engem nem lehet csak úgy legyőzni még az emberek többsége számára legelviselhetetlenebbnek tűnő magánynak sem, ami ellen oly sok reménytelen és megalázó kapcsolatot képesek inkább elszenvedni, csak, hogy egy percig se kelljen megtapasztalniuk, szembenézniük vele.

Ismerem jól a forgatókönyvet, fel vagyok készülve rá, hogy ma is megpróbál majd kimozdítani rendíthetetlen lelki békémből, de már most biztosíthatom arról, hogy ma sem fogok neki engedni, bár nem mondom, azért szívesen kihagynám mindennapjaimból azt a bizonyos öt percet. Mindegy is, ha ez az ára a boldogságomnak, akkor ma is szembenézek vele.

Belépek a szépen felújított, csendes lakásomba, bekapcsolom a plazmatévém és a nem túl régen vásárolt házimozi rendszerem segítségével dolby stereo hangzásban megnézem valamelyik rendező valamelyik filmjét.

Lakásom felszereltségén és jól berendezett önálló életemen ábrándozva felteszem magamban a kérdést: hiányzik nekem egy sörszagú, munkamániás, unalmas és egy hosszabb ideje már impotens mérnökember, vagy informatikus, aki mára már talán az összes pozitív tulajdonságát elveszítette volna, amivel közvetlenül megismerkedésünk után én ruháztam fel? A gyerekzsivajra pedig még gondolni sem merek. A puha pici talpacskák, az édes mosoly és az őszinte forró ölelés –ezekre igent mondanék, de a gyermeklét ritkán szokott ilyen felhőtlen lenni és talán sosem tartalmazza vegytisztán azt a fajta mennyei boldogságot, amiről minden korombeli nő álmodik. Inkább megeszem a szokásos virslisalátámat, de csak szigorúan hat előtt, iszom két pohár marokkói mentateát, így legalább ma is felidézem magamban a Saiddal töltött szép időszakot.

Said: amíg élek emlékezni fogok arra a felejthetetlenül romantikusra és kalandosra sikeredett két hétre, amit vele töltöttem az Atlasz csúcsain, Merzouga berber sátraiban, a vörös sivatagi homokban, a tengerparton és Marrakeshben, melynek főterén az esténként elkészített különleges és egzotikus ételeinek illata még most is ingerli orromat. Az egész olyan volt, mint egy mese. Igen, erre gondolok majd, amikor a csemegeuborkától, az almától és az enyhén füstölt virsli daraboktól pikáns salátámat majszolom a TV előtt ülve.

Még most is a fülembe csengenek szavaim:” ha csak ez a két hét boldogság jutott nekem egész életemben, már akkor is megérte, mások még ennyivel sem büszkélkedhetnek.” Eddig úgy néz ki, igazam volt. Azóta sem jutott több, ami meg csak úgy csurrant- cseppent talán igaz sem volt, de lelkiismeret-furdalás nélkül mondhatom, hogy részemről mindegyik nagy szerelem volt, a másik fél irántam táplált érzelmeiért pedig sosem tudtam felelősséget vállalni, az már száradjon az ő lelkén. Én mindennel el tudok majd számolni azon az utolsó napon.

Végül Almadóvar mellett döntöttem, de előtte –biztos, ami biztos- megnéztem Marokkóról egy kisfilmet kedvenc csatornámon a Travel Channelen. A film pedig, amit utána választottam a Mindent anyámról című volt. A Volvert már vagy háromszor láttam, kívülről fújom. Az előbbi filmet pedig még csak egyszer láttam, de már az első tíz percben megállíthatatlanul záporoztak a könnyeim. Mondanivalója a mai lelkiállapotomhoz illő.

Könnyeimmel küszködve nekem is eszembe jutott minden, vagy legalábbis majdnem minden anyámról. A legfontosabbak, melyek meghatározták később egész életemet, de fogalmazhatnék úgy is, hogy kedvezőtlenül befolyásolták további életem alakulását. Vagy mégse? Már magam sem tudom, talán ez is, mint annyi minden más: nézőpont kérdése.

Amíg a középiskolás lányosztálytársaim minden hétvégén a szomszéd falu késdobálós diszkójának igénytelen mellékhelyiségében kényszeresen üzekedtek, hogy megfelelő szinten tartsák a serdülőkorukban felborult hormonháztartásukat, addig én otthon anyám szentbeszédét hallgattam minden pénteken délután analizálva, majd szintetizálva mondatainak minden apró részletét egészen addig, amíg annyira a velőmig nem hatottak szentenciái, hogy egy idő után már elegendő volt csak átismételni a tanultakat. Hívómondatai a következők voltak: Ugye, milyen jó, hogy akkor nem mentél velük, már te is túl lennél az első abortuszodon, lehet, hogy utána soha nem lehetett volna gyereked. Miért így lett? – kérdezem én. Vagy: nevelhetnéd te is egyedül a gyerekedet, úgy, ahogy a Kovács Erzsi is. Még szerencséje, hogy azzal a tizenéves serdülő lányával együtt sikerült ráakaszkodni arra a szerencsétlen fiatalemberre. Ki tudja, az is miféle lehet? Te nem ismered?

Anyám legfontosabb indoka a férfiak ellen a továbbtanulás – ahogy ő szokta mondani – melletti kampány volt. Ugyanis egy olyan szép és okos kislánynak –mondta-, mint én kutya kötelessége továbbtanulni, ha törik, ha szakad. Mi több ebben is csak úgy tudok eredményeket elérni, ha egy dologra koncentrálok, ami nem más, mint a tanulás. Majd, ha befejezed a főiskolát –oktatott- majd akkor fiúzhatsz, addig minek? –sújtottak le fenyegető szavai.

Azaz 22 évesen- konstatáltam magamban. Édes Istenem! Azt vajon hol írták meg, hogy ennyi idősen kezdhetek el fiúzni? – ahogy anyám mondta. Tényleg igaz, hogy addig rá sem nézhetek senkire?

Innentől az anyámmal való párbeszéd részemről az engedelmes bólogatásokra redukálódott ő meg csak mondta, mondta, megállás nélkül mondta a magáét.

Látszólag lezsernek tűntem, ugyanakkor amikor nem volt jelen anyám, lázadtam ellene, de jelenlétében sosem mertem. Túl nagy falat lett volna nekem a tekintélyével és a merevségével együtt. Ugyanakkor sikerült neki olyan mélyre elültetni bennem a gyermekáldástól való félelmet és a tisztességtelen, megbízhatatlan férfiakkal szembeni bizalmatlanságot, hogy az még ma is kísért. A sors iróniája, hogy igaza lett. A férfiak, akiket felém sodort a Véletlen, vagy akikhez valami miatt foggal-körömmel ragaszkodtam, valóban olyanok voltak, amilyeneknek anyám tizenéves koromban lefestette. Közelebbről csak egyetlen férfit ismerek, aki ezeknek szöges ellentéte: az apám, aki egy „puhapöcs”. Sosem mert konfrontálódni, cinizmusával és iróniájával emészti el lassú, velőig ható tűzön anyámat, környezetének tagjait, de talán még saját magát is. Bármennyire szeretem szegényt, elrettentő példa számomra: a férfiak társadalmát alkotók 95%-ának jeles képviselője. Olyan, akit sosem választanék páromul (mondjuk anyámon is csodálkozom). A fennmaradó 5% tagjai pedig olyan extra tulajdonságokkal rendelkeznek hozzám képest, hogy maximum a plátói szerelmem tárgyai lehetnek számomra. Olyanok, akiket távolról csodálhatok és elképzelem, milyen egy átszeretkezett éjszaka után álmosan, gyűrötten reggelente mellettük ébredni.

Létezik ennél rosszabb is például, amikor tegyük fel, mindegyik társkereső oldalon – ahova eddig regisztráltam – sikerülnek a hódításaim, ezen kívül még egy-két kedves régi partneremnek is kedve szottyan épp ebben az egyébként is zűrös időszakban velem találkozgatni, lelkem és hogylétem felől érdeklődnek. Ezek valahogy megérzik, hogy egyébként is minden este versenyeztetem az újdonsült jelölteket. Plusz még azok a kedves férfiismerőseim is dobnak felém valamelyik közösségi oldalon egy üzenetet csak úgy, azzal a szöveggel, hogy mi újság velem, miért nem hallani rólam semmit mostanában, majd egy kis álérdeklődés után a hogylétemet követően rátérnek arra, hogy férjhez mentem- e már, mert akár hiszem, akár nem ő már vagy egy hete egyedül van. Ezen kívül egy e-mail vár a postafiókomban Marokkóból: you can’ t imagine how much I love you my habibeti és még egy sms az éjszaka kellős közepén azzal a szöveggel, hogy: remélem jól vagy, hiányzol- rövid, de velős közlésre szorítkozva egy másik marokkóitól, aki már kicsit beszél magyarul is.

Ezek után mit tehet az ember? Gondolatban végigfuttatom, kik jöhetnek szóba az aktuális jelentkezők közül. Természetesen az újdonsült társkeresős ismerőseim és az éppen aktuálisan társtalan ismerőseim helyből kiesnek, nekik esélyük sincs, még arra sem, hogy eljátsszam a gondolattal, mi lehetne a későbbiekben velük és velem. A rostán fent maradtakkal: az egzotikus és szexi arabsrácokkal és a régi barátaimmal újra és újra elképzelem későbbi közös életünket, ennek következtében megszületnek agyamban a különböző alternatívák potenciális partnereimmel a hétköznapjainkra vonatkozóan, végül rájövök, hogy az Igazira még várnom kell egy kicsit. Ugyan közülük egyikük sem az, de már érzem, annyira érzem, hogy nem kell sokáig egyedül lennem és már csak egy kis türelemre van szükségem ahhoz, hogy besétáljon az ajtómon az, akiről egész életemben ábrándoztam, és akinél jobbat, szebbet nem is kívánhatnék.

Magam megnyugtatására azért még mielőtt egyedül ágyba bújnék, bekapcsolom a számítógépet és megnézem, válaszolt-e az a férfi, aki ugyan eddig még nem szerepelt a felsoroltak között és az adatlapján szereplő bemutatkozás alapján maga az Ördög is lehetne, de egy hosszabb levelezést követően mégis azt a következtetést vontam le róla, hogy mégsem annyira semmirekellő, megbízhatatlan és hedonista, hogy ne találkozzam vele valamikor a közeljövőben.