Körösi Kati: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?
Viszonylag későn vállaltunk az urammal kisbabát, mert a munkám miatt szerencsésebb volt várni pár évet, hogy kicsit stabilabb legyen az állásom. Így már majdnem 30 évesen lettem anyuka, 2011 nyarán megszületett a kislányom, Edit. A terhesség nekem nagy változást nem hozott az életemben, semmi bajom nem volt, végig dolgoztam és rendszeresen jártam tornázni. A szülés is simán ment, szerencsére a kislányom áldott jó természetű baba, keveset sírt, így nagyobb fennakadás nélkül adaptálódtunk egymáshoz.
Változások bőven történtek az életünkben, jórészt olyanok, amikre nem is voltunk felkészülve, hiába olvastunk el rengeteg „szakirodalmat”. Például nem voltam rá felkészülve, hogy mindig gyerekdalok fognak a fejemben járni. Ami még akár vicces is lehet, ha például egy excel táblázat készítése közben jut eszébe az embernek, de ha már egy viszonylag fontos értekezleten is a „Cifra palota, zöld az ablaka” gyerekdalt dudorássza, az már kevésbé poénos. És ha akarod, ha nem, akkor is ez fog az eszedben járni, egyszerűen kitörölhetetlenek ezek a dallamok, ha két napnál tovább énekled a gyerekednek, énekelni meg ugye muszáj, mert különben hogyan fog fejlődni a mindenféle ritmus és hallási érzéke annak a szerencsétlen gyereknek.
A gyerekdalok után a következő változás a ruházkodásomat érintette. Editkém körülbelül 2 hónapos koráig azt gondoltam, hogy én tuti ugyanúgy fogok öltözködni, mint a terhesség előtt, nem leszek olyan, mint a legtöbb anyuka, hogy kényelmes, praktikus, de kevésbé nőcis ruhákat hordjak. Aztán ahogy elkezdtem dolgozni, azt vettem észre, hogy a 10 centis cipősarkak helyett önkéntelenül a lapos talpú, kis fűzős cipőim kerültek a lábaimra, sőt mi több, önszántamból mentem be egy convers boltba, és vásároltam magamnak egész elszántan hordás céljára tornacipőt. Én, aki eddig öngyilkos is lehettem volna, ha leugrok a cipősarkaimról, és ez idáig valami különös csoportba soroltam azokat a nőket, akik sugárzó arccal az edzőtermen kívül sportcipőt hordanak, vászon conversben mentem be dolgozni. Meg is jegyezte az egyik munkatársam, hogy nem gondolta, hogy nekem ilyen cipőm is van. Elég finoman fogalmazott. A szekrényemben a szoknyák és a harisnyák is észvesztően hátra kerültek. Akár dolgozok, akár nem, inkább farmert húzok. A vasalós blúzokat meg egyenesen felszáműztem a legmagasabb polcra, úgyse lesz időm reggel a nagy rohanásban kivasalni, ha meg mégis, akkor a bölcsiben való öltözés-vetkőzés közepette biztosan kerül rá egy kis büfifolt vagy – ne adj Isten – kaki. Ennél fogva a legpraktikusabb színű ruha a fekete. Viszonylag gyorsan ki lehet ugyanis mosni az ilyen foltokat, de ha nem hordasz magadnál mindig egy adag vanisht, akkor foltosan száradnak meg a színes ruhák.
Körömlakkozásról már nem is szoktam álmodozni sem. Egyszer kifestettem szép pirosra a körmömet, de mikor a gyerekem fenekén körömlakkdarabokat találtam, akkor úgy gondoltam, hogy nem jött még el a lakkozás ideje. Persze lehet, hogy csak új lakkot kellett volna vásárolnom, de valami rejtélyes okból mostanában a drogériákban nem az akciós szempillaspirálokat meg lakkokat keresem, sokkal inkább vonz a leértékelt pelenka vagy bébiétel.
A lakás kinézete is erőteljesen megváltozott a kis nyuszikánk megszületése óta. Először még csak egy félszőnyegnyi helyet foglalt el a játszószőnyege, aztán egyre csak terjedt a játéktér, végül már a konyhát is birtokba vette. De ez nem meglepő, erre fel voltunk készülve. Arra viszont nem számítottunk, hogy gyerekügyileg is mekkora hatalmas ötlet volt a lakás szinte minden pontjára nagy tükröket tenni. Hiszen így minden szobából rá lehet látni a járókára, és lehet szavalni a Sárga csikót akár kakilás közben is a wc-ről, és a gyerek boldogan ül tovább a kis helyén, mert látja, hogy anya ott van, és még énekel is, így nyugodt. Ha nem lenne az a sok tükör valószínűleg meg kellett volna tanulnom gyerekkel az ölemben wc-zni.
A lelki téren tapasztalt változás érintett a legérzékenyebben. Nem tudtam elképzelni, hogy tényleg ennyire lehet szeretni egy gyereket. Persze sejtettem, hogy szeretni fogom, de a szeretetnek ezt a formáját tényleg nem lehet megtapasztalni csak akkor, ha az embernek gyereke születik. Ezt is mondták sokan, de én csak legyintettem, hogy á, benne is csak tombolnak a hormonok, azért mondja ezt. A szeretet kialakulásának a folyamata volt a legmeglepőbb számomra. Nyilván akkor is szerettem a kislányomat, amikor megszületett, de ahogy nő, egyre jobban azt érzem, hogy csak még jobban szeretem, pedig mindig azt hiszem, hogy ezt a szeretetet már nem lehet fokozni. Kicsit szégyellem is, hogy születésekor nem szerettem annyira a lányomat, mint most, de valahol azért remélem természetes ez a dolog, hogy egyre jobban kötődünk egymáshoz. Az okos könyvekben csak a gyerek kötődéséről esik szó, arról, hogy hogyan alakítsuk ki már a babákban a kötődést, de arról nem írnak, hogy a szülőben is lezajlanak hasonló folyamatok. Nem voltam erre felkészülve, talán jobb lett volna, ha erről is hallok szülés előtt némi információt.
