Kollárik-Nemes Mónika: Anya lettem! Anya lettem?
Talán Nóri fél éves kora körül kezdődött…
Emlékszem, ahogy állok kezemben a pozitív terhességi teszttel és várom, hogy megrohanjanak az érzelmek, s letaglózzon a boldogság. Hisz Nórit terveztük! Mégsem törnek rám az érzések, ehelyett azon gondolkodom, mi fog történni velem, a testemmel, és hogy mi mindent kell még feláldoznom magamból, az életemből. Persze rögtön rám tör a lelkiismeret-furdalás is, hisz egy anya nem gondolhat ilyenekre. Egy anyának ilyenkor boldognak kell lennie. Ekkor még nem is sejtettem, mennyit fog kísérteni ez a három szó: „boldognak kell lennie”.
Aztán a terhesség alatt boldog is voltam. Problémamentes kilenc hónap volt, élveztem a megkülönböztetett figyelmet, amely körülvett, csodálva, néha aggódva fogadtam a testem változásait, és azt is élveztem, ahogy a kis pocaklakómmal eggyé válunk, együtt lélegezünk. Elképzelni azonban még nem tudtam őt és a közös életünket. Úgy hittem, a mi életünk eddig is teljes volt. Szeretjük egymást a férjemmel, jó munkánk van, sokat utazunk, élvezzük a szabadságot. Akkor még nem tudtam…
Bevallom, sírtam az utolsó munkanapomon, úgy éreztem, fel kell adnom azt, amit hat éve a lehető legjobban és legnagyobb odaadással csináltam: a munkámat. Olyan érzésem volt, hogy félreállítanak. Menjek csak haza és pihenjek! Most már legyek anya! Aztán elérkezett a szülés napja. Azzal a tudattal érkeztem a szülőszobára azon a szeptemberi vasárnap hajnalon, hogy: „Most, most végre anya leszek!” Valahol azt olvastam, hogy a szülőszobán nemcsak a baba, hanem az édesanya is megszületik. Tehát akkor nekem is most kell anyává válnom, és végre megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek ott ültek a csillogó szemekben, amikor megtudták, hogy kisbabát várok. „Akkor most nagyon boldog vagy?” „Milyen jó neked, úgy irigyellek!” „Gondolom, már alig várod, hogy a kezedben tarthasd!” Én meg persze merev mosollyal helyeseltem, mert azt mégse mondhatja egy kismama, hogy én inkább félek, mint boldog vagyok, hogy én inkább aggódom, mint várakozom, és hogy nekem borzasztó teher az, hogy azt várják el tőlem, hogy tökéletes anya legyek.
Az első komoly fájásnál azonban elfelejtettem mindent. Arra tudtam csak gondolni, hogy legyen már vége. Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen kegyetlenül fáj?! Miért nem mondta senki, hogy olyan fájdalmat fogok érezni, amelyet korábban elképzelni sem tudtam? És miért csak arról beszélt mindenki, hogy ez egy csoda? Azt elfelejtették megemlíteni, hogy olyan fájdalommal jár, hogy az ember azt szeretné, ha ott helyben meghalna, és ne kellene tovább szenvednie. Aztán egyszer csak vége lesz. És az ember lánya azt hiszi, tényleg vége, nincs több fájdalom, nincs több szenvedés. Pedig minden csak akkor kezdődik…
Azon a vasárnap reggelen megszületett Nóri. Én meg vártam a fanfárt, a csillaghullást, hogy igen, megszületett Nóri édesanyja is. Egy tökéletes, szerető, önzetlen és felhőtlenül boldog édesanya, aki könnyekben tör ki és zokogva öleli magához szeretett kisbabáját, mint ahogy a filmekben. Jó ég, egyáltalán szültek már azok az emberek, akik az ilyen filmeket készítik? Én csak néztem Nóri sírástól eltorzult, lila kis arcát, és sem szépnek nem láttam, sem boldog nem voltam. Vártam a könnyeket, a katarzist, a rám törő szeretetrohamot, mely nem volt sehol. Ehelyett csak megkönnyebbülést éreztem, hogy túl vagyok rajta, megcsináltam. És hogy szomjas, éhes és fáradt vagyok. És hogy mit matat még ott az orvos mindig? Hagyjon már békén! És hagyjon békén mindenki! Hadd szülessen meg az az édesanya is szépen, csendben.
Aztán továbbra is csak vártam, hogy egyszer édesanyává váljak. Hogy valaki jelezze nekem, hogy immár anya vagyok, hogy minden megváltozott. De nem változott semmi. Én továbbra is én maradtam, persze eltekintve az érzelmi hullámvasúttól, amire a hormonok ültettek. Sírtam, ha evett a kisbaba, sírtam, ha nem. Sírtam, ha beégett a pirítós, és akkor is, ha nem. Sírtam, hogy nem mehetek el a Tescóba, ha meg ott voltam, kétségbeestem, hogy mit keresek én itt. Ám ott belül, ott semmi nem változott! A körülmények persze igen, hisz otthon voltam, a szoptatás-fejés-altatás, körforgásban nemigen maradt időm gondolkodni sem, és újra azon kaptam magam, hogy ismét a túlélésért küzdök. Hisz annak ott a szülőágyon már vége szakadt! Vagy nem?
Miért nem mondta azt sem senki, hogy ilyen átkozottul nehéz szoptatni? Hogy ez ilyen fájdalommal jár? És hogy ez nem az élet legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga? És hogy ezért ilyen sokat kell küzdeni? A pokolba az egész külvilággal, és a pokolba az elvárásokkal! Úgy látszik belém nem jutott az anyai génekből! Hiába, én már sosem leszek tökéletes anya!
És miért nem mondhatom el senkinek, hogy nekem fáj a szoptatás, hogy nekem ez a teher és felelősség túl nagy, hogy úgy érzem, én erre képtelen vagyok, rám nem lehet egy csecsemőt bízni! És miért hiszi azt mindenki, hogy én most a boldogságtól a fellegek felett járok, hiszen van egy gyönyörű, egészséges kislányom. Hisz egy anyának boldognak kell lenni!
Miért félek attól, hogy elítél a világ, ha bevallom, hogy az anyaság nem egy rózsaszín álom, hanem egy nagyon nehéz, néha erőnket meghaladó feladat, mely mellett arra is képtelenek vagyunk, hogy megálljunk, és észrevegyük egyáltalán a szépségeit! Ha legalább azok a felesleges elvárások ne lennének! Ha mi nők meghozhatnánk a magunk döntéseit! Nem akarok gyereket! Nem akarok szoptatni! Hat gyereket szeretnék! Nem akarok férjhez menni!
És miért akarunk tökéletes anyák lenni? A külvilág, vagy magunk miatt? Vajon nem elég, ha gyermekünknek tökéletesek vagyunk? Ha belegondolunk, gyermekünk sem tökéletes. Persze, tudom, mindannyian ezt hisszük és mondjuk, de azért tudjuk, hogy ez messze nem így van. Ha ők nem tökéletesek, nekünk akkor is muszáj annak lennünk? Azt hiszem nem. Épp elég, ha nekik megfelelünk.
Nóri lassan nyolc hónapos lesz. Felém kúszik, ha meglát, rám mosolyog, és megnyugszik, ha megfogja a kezemet, vagy megsimogatom az arcát. Én is megnyugszom, ha a közelemben van. És kikaparnám bárki szemét, ha csúnyán néz rá, vagy bokán rúgnék bárkit, mikor azt mondja, ezt nem így kellene csinálni. Ő az én gyerekem, én vagyok az anyja, és tudom, hogy a lehető legjobbat én adhatom neki. Akkor most mégis anya lettem? Úgy tűnik igen. Nem volt fanfár és csillaghullás, nem volt nagy ráébredés és katarzis. Egyszer csak anya lettem. Szépen, csendben. És már tudom, most teljes az életem. Nóri megtanított rá, hogy egy anya nem akkor válik anyává, amikor gyermekének életet ad, hanem amikor gyermeke annak tekinti. Mert nem azt várja el, hogy tökéletes légy, hanem hogy ANYA légy!
Talán Nóri fél éves kora körül kezdődött…
