Aztán – no most micsináljak, pont a nlcafén – rám klikkelt egy srác, és teljesen felfordult az életem. Az első randiról úgy mentem haza, hogy ‘na bumm! ez az a fickó, de nem akar majd elvenni’. Nyálas? Igen. De mégis valóság.

Az életünkbe ripszropsz bevette magát az együttélés, meg a koszos alsók és az átszexelt délutánok, és pillanatokon belül nem a bimbózó kapcsolatról, hanem a gyerekről elmélkedtünk, mert ott volt, és jött és aztán elment, megállíthatatlanul, fájdalmas-gyönyörűn. Egy kicsit anya voltam, vérzésekkel és vad köhögő-rohamokkal átsebzett hónapokig, aztán voltam eszét vesztett szerető, s vagyok készülő menyasszony. Nekem az Ember mindaz, ami elveszett, s megkerült. Idegesít néha a bűze, utálom, ahogy ásít – elkap tőle az iszonyat -, rühellem, hogy vasalni kell rá- ennyi ruhám nekem összesen nem volt az elmúlt tíz évben! – és nem egyezik a pornóízlésünk.

Nő vagyok, emancipált, vagy mifene, ez kicsit nekünk azt jelenti, hogy nekem kell szervezni, ki- és odatalálni, de ha ő keres, néma csendben várni a megoldást, hiába látom elsőre, hogy hova is illik csavarkulcs, meg kellene gépolaj, meg ilyenek. És persze végigaggódom vele az ügyeletet, amikor fáj a szíve és nézem, ahogy elalszik. Szeretem tudni, hogy él, hogy lélegzik, ha az alsónadrágtenger nélkül meglennék is.

A gyerekem volt – nincs része az életünknek. Már úgy értem gyerekünk, csak a vetélésnél láttam a kis halálba torzult arcát, sikított az életéért… Görcsberándult kis test, véres veríték, kicsusszant köldökzsinór a WC- kagyló felett, ezek voltunk mi ketten a halálos születésben. Sírtam. Sirattam, hogy meghalt, hogy voltnincs fiam, s nem tehetek semmit érte. Méltatlan volt hozzá a helyzetünk, az életnek vérben úszva kéne napra törnie, nem pokolra taszítani mindent. Persze
tudom már, hogy nem vagyok egyedül. Sokan járnak így, történt ilyen nagyanyákkal, az enyéimmel is, meg aztán történt velem is. Nem mondta senki – ilyenkor hol van az asszonyi testvériség, sorsunkból eredő közös erő? -, aztán utána valahogy mégis kiderült. Nem vagyok selejt, csak velem is megesett, ami mással.

Találtam valakit, aki lemegy az éjszaka közepén ananászléért, mert nem élhetek nélküle, levest főz nekem – és jó lesz! -, pedig nem is tud főzni, kiidegel, amikor a negyedik nászút-variációt mondja vissza, feltüzel, amikor belém hatol és egyetlen szomorú tekintettel elveszi a fél világot. És a szerelmünk gyümölcse lehetett volna a gyermek, s lesz majd az a második, aki remélem nem lesz bátyja pótlására kárhoztatva. Anyák vagyunk, már kislánynak is annak születünk. És az élet nevel belőlünk harcost, munkást, nőt és minden mást, amivé lenni tudunk. Teréz anyák. Vagy ‘csak’ anyuk. Kisvirág a pesti flaszteren.