Meg volt egy másik (kronologikus sorrendben is Második) kislány is a családi fotókon.
Egy barna, bogárszemű, fekete gombafrizurás kis jószág leginkább kockás ingbe, farmer kezeslábasba öltöztetve.

Ez lennék én. Sok éve.

A kis barnaszemű azt hitte, ő Kisvuk, de ez nem gátolt meg egyeseket, hogy szeressék. Még egy drága öreg Karak is akadt a közelben, aki csak csudalánynak hívta. Kisvuk sok álmodozott, amikor a bogárszemeit a mesekönyvekre tapasztotta. Mindig is szeretett volna más meseszereplő lenni. Mondjuk Hamupipőke, akiért jön a herceg ahol még csinos cipőcske is volt a történetben. Vagy Hófehérke, akinek a kedvét egy egész törpehad lesi. Vagy ha ezt nem hozza meg a Tündér keresztanyu, hát annyi is elég lett volna, ha olyan kék szeme van, amilyet folyton dicsérnek a Kicsi Hercegnőn. A barna szem csúnya, olyan, mint a sár.

A kékszemnek csodatevő ereje van. A kékszeműekre figyelnek, őket nem lehet a sarokba ültetni. A bogárszeműeknek bezzeg küzdeni kell, meg mások kedvébe járni. Folyton jónak lenni.. vagy cselezni, hogy az Öreg Király és Felesége szakítsanak egy kis időt a kis rókára is, ne folyton a jogarral hadonásszanak.

De Tündér keresztanyuja csak annak van, aki úgy járt, hogy Hamupipőkének hívják. Törpék is csak arra a balgára vigyáznak, aki képes, és mérgezett almát eszik. Kék szemmel bezzeg születni kell!

Kisvuk pedig maradt Kisvuk és néha szomorkodott. Főleg akkor sírt, amikor a rajzfilmes mása azt hajtogatta, hogy „Egyedül vagyok. Kicsi vagyok. Éhes vagyok” vagy ezt „Segítsetek a kis rókának”.

Ahogy cseperedett, Kisvuk továbbra is azt hajtogatta, amit megtanult: egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes és fázom. Karakon sincs már, nincs többé, aki csudalánynak hívjon. Segíts, vigyél haza, ments meg! Ezt mondogatta, hol magában, hol hangosan, de szakadatlanul, miközben olyan hercegekbe futott lépte nyomon, akik nem tudták a saját lovukat beindítani, maguk is várták Tündér keresztanyut, zsonglőrködtek a mérgezett almákkal vagy félig mezítláb szaladgáltak fel-alá mert ők vesztették el a bálban a cipőjüket.

Kisvuk, ebben a káoszban tegyél rendet!

Ők mentsék meg a bogárszemű hősnőt? Hát, ha rajtuk múlik, nem lesz Kisvukból kékszemű királylány… elsomfordált a kis jószág, hogy senki se találja meg és zavarja meg abban, hogy nyugodtan keseregjen, amiért egyedül van.

Kisvuk ahogy keresgélte az útját már messze az Öreg Királytól, az üveghegyen túl, de annál közelebb, mint hitte volna, találkozott egy marék furcsa szerzettel. Nem voltak se törpék, se hercegek, nem hasonlítottak a királylányokra. Nem akarták, hogy megmentsék őket és ők sem akartak senkit sem éberre csókolni. Egyáltalán, mintha nem is meseszereplők lennének. Kisvuk megkérdezte őket, hogy mit keresnek az erdőben.

* Mi azért vagyunk itt, hogy történeteket írjunk- mondták a jövevények.

Több sem kellett Kisvuknak, megkérte őket, hogy írjanak egy mesét neki is. A furcsa lények összenéztek. Egymásra mosolyogtak barátságosan és csendesen:

* Mi azt nem tehetjük.
* Miért nem? –Kérdezte döbbenten Kisvuk. Nem egészen értette, miről beszélnek, de tetszett neki az új társaság.
* Azért nem, mert mindenki csak a saját történetét írhatja meg. Ha akarod, megtanítunk, hogy a történetedet hogy írd meg magadnak.

Az új barátai elmagyarázták neki, hogyan is megy ez:

* Tudod, a mese az, amikor álmodozol és bármi megtörténhet– például lehet kék a szemem? akarta kérdezni Kisvuk és hirtelen nagyon lelkes lett, végül mégsem szólalt meg- A mesék nagyon szépek csak az a baj velük, hogy nem várhatod el, hogy valóra váljanak. Neked nem sok részed van az egészben. Sokkal hasznosabb, ha megtanulod a magad történetét írni. Abban te vagy a főszereplő, magadnak írod és ezért valóra is tudod váltani. Ez bizony sokkal munkásabb, mint bolyongani a sok őrült mesefigura között vagy várni, várni hogy megmentsenek, de ha eléggé bízol magadban, akkor menni fog. Mi itt leszünk és segítünk Neked.

Eddig elképzelése sem volt arról, hogy ő ezt megteheti. Még kitalálni, hogy mit akar a maga történetébe könnyebben ment, de a megvalósítás… a furcsa figuráknak igazuk volt. Ez kemény munka.

Aztán rájöttem, hol rontottam el mindig a történetem valóságra cserélését. Már a legelején. Én nem vagyok Kis Vuk.

Én nem vagyok egyedül, ha mégis, felkerekedek, esetleg fogom a telefont és felhívok valakit, előveszek egy könyvet, vagy fogom a tollam és írok.

Én nem vagyok kicsi. Nagy vagyok! Nagyra nőttem, mert elérem a felső polcot is, és nagyra növök belül is, de már nem mások megmentése által.

Én nem vagyok éhes! Nem éhezem a szeretetre, hanem szeretek és szeretnek. (ha pedig éhes vagyok, hát eszem J )

És nem akarok kék szemet sem. Az enyémek barnák, és ezért hívnak Bogárkának, amit szeretek, és amire büszke vagyok. Segítsetek Vuknak a kis rókának-, ha őt meg kell menteni, de engem nem kell, mert én nem vagyok többet Kis Vuk.