Még ma is emlékszem a könnyek ízére a számban.
Négy éves vagyok, és a „maszekóvoda” öltözőpadján ülök. Anya nem sír, de ő is szomorú. Reggel hat óra van, én vagyok az első az oviban. Anya gyönyörű. Hullámos barna haja angyalszárnyként omlik le a vállán, szeplői nem látszanak, mert otthon gondosan bekente alapozóval, hatalmas kék szeme hihetetlenül szép. Szép és szomorú.
– Anya, ne menj el! Vagy vigyél magaddal! – sírok bele vállgödrébe.
– Évike, tudod, hogy nem lehet… – mondja halkan, úgy, mintha felnőtthöz beszélne.
– Dolgozni kell mennem. De délután jövök érted!
– Biztos? Megígéred?
– Megígérem.
Papír zsebkendőt vesz elő, letörli a könnyeimet, utána ki kell fújnom az orromat. Próbálom minél lassabban, hogy annál tovább itt legyen velem. Odahajol, hogy búcsúzóul puszit adjon. Én átkulcsolom kezemmel a nyakát, lábammal a derekát, és olyan erősen szorítom, hogy ne mehessen el nélkülem. Anya föláll, az ölében tart, simogatja a hátam, és könyörög.
– Évike, ne sírj! Mennem kell.
– De nem akarom! Ne hagyj itt egyedül!
– Legyél okos kislány! Tudod, hogy muszáj.
Zsuzsa néni akkor hátulról megfog, és megpróbál lefejteni anyámról. Az egyetlen, amit még elérek, az gyönyörű haja. Nem vagyok hajlandó elereszteni, eszembe sem jut, hogy neki esetleg fáj.
– Évike, ne húzd anya haját, fáj neki! Engedd el, hadd menjen dolgozni! – szól rám az óvónő.
Akkor veszem észre, hogy anya arca összerándult, és próbálja lefejteni ujjaimat hajtincseiről.
– Szia, kincsem! – mondja sietve, és gyorsan becsukja maga mögött az ajtót.
Zsuzsa néni visszaültet az öltözőpadra, és munkája után néz. Többre nem emlékszem. Csak a könnyek ízére a számban.
Ma már tudom, hogy anya minden reggel végigsírta az utat az ORFI kórházig.
– Anya, meséld el megint, hogyan ismerkedtetek meg apával!
Anya már százszor elmesélte, de imádom hallgatni. Látom, ahogy a csillaghegyi strand éttermében ül a barátnőjével és annak fiújával, és akkor odalép apu az asztalhoz.
– Olyan volt, mint egy görög félisten – mondja anya mindig, ha apáról beszél. Elhiszem neki, mert apu még most is nagyon fiatal, és szép. Hibátlan barna bőre van, fekete haja, fekete szakálla, és csupa izom. Nagyon szeretik egymást, és tudom, hogy engem is. Nagyon boldog ember lennék, ha nem kéne oviba járnom.
Holnap iskolába megyek, első osztályos leszek. Nagyon izgulok. Anya már mindent megvett, ami az iskolába kell, könyveimet, füzeteimet gondosan bekötötte, minden ott sorakozik piros csíkos iskolatáskámban. Nagyon nehéz! Hogy fogom én ezt elbírni? Amíg alszom, iskolaköpenyemet is kivasalja, és kikészíti a ruháimat, amit holnap föl kell vennem, az első tanítási napomon. Szerintem egyébként kizárt, hogy valaha is megtanulok olvasni.
Hétfő este van. Nincs adás a tévében. Anya ilyenkor szokta megcsinálni a nagymosást. Alig várom, hogy végezzen, mert utána magunkra zárjuk a szobám ajtaját, összerakjuk a diavetítőt, lekapcsoljuk a villanyt, és jöhet a mozi! Én a Hamupipőkét szeretem a legjobban, anyu viszont nem, mert az a leghosszabb. Ő mindig az Állatok és kicsinyeik-et javasolja, de engem az nem érdekel annyira. Azok csak fényképek állatokról. Tök unalmas. Hamupipőke viszont álomszép. Mindig csak azt akarom. Újra és újra.
– Anya, ébren vagytok még? – kiabálok ki az ágyamból mostanában minden este szorongva.
– Igen, Évike – válaszol anyám.
– És mit csináltok?
– Tévét nézünk.
Ebben megnyugszom, és álomba szenderülök. Amikor azonban már sokadik este ismétlődik a párbeszéd, anya megelégeli, és bejön hozzám.
– Évike, miért kérdezed meg minden este lefekvés után, hogy mit csinálunk?
– Hát, csak úgy.
– Én azt nem hiszem. Mi nyomja a lelked?
– Azt nem mondhatom el…
– Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.
– De ezt nem…
– Nincs olyan, amit ne mondhatnál el, és tudod, engem nagyon aggaszt, hogy valami miatt ennyire szorongsz, és nem árulod el.
– De ez nagyon borzalmas.
– Akkor meg főleg tudnom kell róla, ha valami borzalmas dolog történt veled.
– Ez nem velem történt, csak a Timi mesélt valamit, de én azt nem hiszem el.
– Mit mesélt a Timi?
– Valami szörnyűséget arról, hogy hogyan lesz a gyerek. Pedig a Sehányéves kislányban az nem is úgy van.
– Mert a Timi mit mondott?
– Azt én nem tudom neked elmondani.
– Azért megpróbálhatnád, hátha nem is mondott igazat.
És akkor én megpróbálom úgy elmondani, ahogy a Timi mesélte. Anyu nagyot nyel, és valahogy zavarban van.
– Ugye, anya, a Timi nem mondott igazat? Ugye nem?
És akkor anya elmondja, hogy a Timi tulajdonképpen igazat mondott. De ahogy anya meséli, már egyáltalán nem is annyira szörnyű.
– De ti ugye ilyet már nem csináltok apával? Mert ti már öregek vagytok ehhez…
– Nem, Évike, mi már nem csinálunk ilyet.
Anya huszonöt éves, apa harmincegy.
Tízéves vagyok, nyár van, és otthon vagyok egyedül. Anyuék dolgoznak. Eléggé unatkozom, de legalább otthon vagyok. Táborról szó sem lehet, utálom, a mamánál meg csak kínoznak az unokatestvéreim. Inkább itthon maradtam. Kinyitom anya szekrényét. Van egy gyönyörű nyári ruhája, lilás rózsaszín, elszórtan fekete csíkok borítják. Anya egy fekete gumiövvel és magas sarkú cipővel szokta hordani. Olyan benne, mint egy fotómodell. Nagyon szeretném fölvenni, de nem lehet. Ez a legszebb ruhája. Ha tönkreteszem, nagyon fog haragudni. Csak úgy magam elé tartom, és megnézem a tükörben. Nem az igazi. Formátlan és lelóg a földre. Márpedig én belebújok, lesz, ami lesz. Még mindig lóg. Na, majd az öv segít. De nem. Tornadresszt húzok alá, a cicimet vattával kitömöm. Fölül már jobb, de alul még mindig lóg. Ott kitömöm párnával, és kismamásat játszom. Ikreim fognak születni. Lányok. Az egyiket Patríciának, a másikat Szabinának fogom hívni.
Harmincöt lettem a múlt hónapban. És még nincs gyermekem. Van egy apró lakásom, szerető férjem, egy tündéri kutyám, és munkám, amit imádok. De nincs gyermekem. Mert még ma is érzem a könnyek ízét a számban.
