Meleg nyári este volt, tücskök és békák bújtak elő rejtekhelyükből és szolgáltattak zenét mindenkinek, aki odakint tartózkodott. A kedvenc helyünkön vártam rá, a hatalmas cseresznyefa alatt. Megígérte, hogy jön, ahogy minden évben ezen a napon. Kicsit korábban érkeztem, ő még nem volt ott, így leguggoltam a fa tövébe, s míg vártam, bámultam a csillagokat, amik apró gyémántokként csillogtak az égen. Elmerültem a gondolataimban, elképzeltem, ahogy lágyan megcsókol, átölel és simogat.

Aztán hirtelen előttem termett, vidám mosollyal az arcán, és köszönésképp gyorsan átöleltük egymást. Megkérdezte, min gondolkoztam ennyire elmerülve, de nem mondhattam meg. Gyorsan hazudtam valamit egy filmről és mosolyogtam, mint a vadalma. De belül fájt. A szívem vágyott a közelségére, a szerelmére, testem a testére, minden porcikám azt súgta, hogy ő az, ő kell. De nem mondhattam el. Nem szabad. Nem akartam, hogy a barátságunk tönkre menjen, hogy eltávolodjunk. „Inkább mellette, a közelében leszek, még akkor is, ha egyfolytában maszkot kell viselnem előtte, minthogy megváljak tőle, talán örökre. Jobb így” – gondoltam. A két rossz közül a kisebbiket választottam.

A legjobb barátok voltunk, együtt nőttünk fel, szomszédságban. Gyerekként állandóan rajta lógtam, minden időmet vele töltöttem. Így visszagondolva, talán túl sokat is voltam vele. Lehet. Sőt, biztos unt is néha, hiszen pár évvel idősebb nálam. De sosem mondta, sosem tett úgy, mintha elege lett volna belőlem. Mindig a kishúgaként kezelt. Mindketten egykék vagyunk, szóval tényleg olyanok voltunk, mint a testvérek. Mindig megvédett, ha bántottak, megvigasztalt, ha sírtam, felsegített, ha elestem.Ő tanított meg biciklizni, úszni, fára mászni, csúzlival lőni, focizni. Mindig sokat beszélgettünk, még a szerelmeimet is elmondtam neki, és ő tanácsot adott, mit hogyan csináljak, mi tetszik egy fiúnak.

Általános iskolás ballagásom után elhatároztuk, hogy készítünk egy időkapszulát, és beletesszük a leveleinket, a következő kérdéssel a tetején: “Mit szeretnél a jövőben?” Leírtuk a válaszainkat, összehajtottuk a papírlapokat és beletettük egy dobozba. De nem tudtuk, hogy hova ássuk el, így elkezdtünk keresgélni, hol lenne a legjobb helye? Végül ő találta meg. A fát, amire először felmásztunk együtt. A cseresznyefát. A mi fánkat, amelynek tövébe elástuk a dobozt. Akkor fogadtuk meg, hogy ugyanazon a napon, minden évben itt fogunk találkozni este és beszélgetünk egy jót. Aztán középiskolás lettem, de nem abba az iskolába jártam, ahová ő, így kicsit eltávolodtunk egymástól. Délutánonként találkozgattunk itthon, majd csak a hétvégéken. És kezdtem rájönni, hogy hiányzik. Először csak mint beszélgetős, vicces tesó, később rájöttem, hogy ez több annál. Furcsa volt ráébredni. Hiszen ő a “bátyám” nem vonzódhatok hozzá… Majd még távolabb kerültünk egymástól.
Máshol tanultunk tovább, ritkán jártunk haza, mindkettőnknek új barátai lettek, és mikor találkoztunk, olyan furcsa volt beszélgetni. De azért jó volt, csak fájt, hogy nincs velem minden nap. Minden évben találkoztunk a megszokott helyünkön, a megszokott időpontban, ez azért kicsit pótolta az év közbeni hiányát. Akkor ismét csak mi ketten voltunk a világon, akkor ismét gyerekek lettünk.

Tíz év telt el azóta, hogy elástuk a dobozt.
Én itthon maradtam, ő a városba költözött, ott dolgozik. „De ma itt van, és megint beszélünk majd a régi szép időkről, nevetünk majd a hülyeségeinken, a közös csínyjeinken és kiássuk az időkapszulát” – gondoltam. És így is lett. Izgatottan láttunk neki az ásásnak, és meglett! Meglett az a kis doboz, ami a vágyainkat tartalmazta. Felém nyújtotta, hogy nyissam ki én, én legyek az első, aki felolvassa a papíron lévő dolgokat. Nevettem. A papíromon ez állt: „Mit szeretnél a jövőben? Szép lenni és férjhez menni ahhoz a fiúhoz, akit szeretek.” Mosolygott, és megkérdezte:

– És? Teljesült?
– Ááh, tudod, hogy nem! – vágtam durcás képet.

Aztán visszamosolyogtam rá és gyorsan megkértem, hogy ő is olvassa fel, amit írt, nehogy véletlenül elkezdjen faggatni a szerelmi életemről. Széthajtotta a lapot, rám nézett és komoly arccal belenézett a szemembe.

– Mi az? – kérdeztem. Valami titkos? – és megpróbáltam kivenni a kezéből, de erősebb volt, és persze magasabb is, így egyik kezével a magasba tartotta a lapot, a másikkal meg lefogta a kezem. De nem hagytam magam, ugráltam a papír után. Az egyik földetérésemnél viszont egy kis gödörben landoltam, elveszítettem az egyensúlyomat és ráestem. Arcunk közel volt egymáshoz, elvörösödtem, igyekeztem minél hamarabb lemászni róla, amikor észrevettem, hogy a papír ott van a feje mellett, az én nevemmel.

– Ez mi? – kérdeztem megdöbbenten.
– Hát, elég ciki, ezért nem akartam megmutatni… Szerelmes voltam beléd. Téged akartalak a jövőmben – mosolygott zavartan.
– Oh, értem. Ciki. Igen. – hebegtem, és gyorsan felálltam végre. – Ööö… nekem most már mennem kell – hangom remegett, arcom égett, a lábam magától vitt volna el onnan. Rohanni akartam, el messzire, de nem sikerült, nem hagyta. Elkapta a csuklóm, magához fordított és nyugtalan hangon azt mondta, várjak.

– Mondani akarok még valamit. Én… még mindig… még… mindig… – elvörösödött a füle, tudtam, hogy nagyon zavarban van. Az agyam közben gyorsan járt, mégsem értett semmit.
– Mi? Mit még mindig? – kérdőn néztem rá.
– Szeretlek. Még mindig. Nem sikerült elfelejteni. Tudom, hogy neked ez most sok, de nem tudom tovább titkolni. Nem gondolok rád húgomként – nézett komolyan a szemembe.
– Én se tekintelek bátyámnak. Már régóta nem. Féltem, hogy megutálsz vagy elfordulsz tőlem,ha elmondom.
– Sosem tettem volna ilyet. És most sem fogok – elsimított egy rakoncátlan tincset a homlokomból, közel hajolt hozzám és lágyan megcsókolt.

Gyönyörű este volt. Együtt. Végre együtt lehettünk.
És azóta is minden évben kijárunk arra a helyre, a MI helyünkre, ahol a kapcsolatunk született.