Ma reggel is ötkor csörgött az óra. Már előtte fent voltam, mert egy percig úgy éreztem félálmomban, mintha a kedvesem ölelne, és próbáltam tisztázni, hogy hová tűnt az ágyamból, amikor kinyújtottam a kezem és kerestem. De rá kellett jönnöm, hogy most még csak annak a napnak a reggele van, aminek az estéjén majd találkozunk. Az előző esti úszástól frissen, kipihentem ébredtem; gondolataim keresni kezdték a lehetőséget: mi lenne, ha öt perc alatt innék egy kávét, fogat mosnék, gyorsan magamra rántanék valami ruhát, és háromnegyed hatkor összefutnánk egy puszira a cégünk melletti áruház parkolójában? Csak egy ölelésre és egy puszira, hogy ne a fájó hiányával kezdődjön a napom. Ááá, nem! Nem tehetek vele ilyet. Ő elkésik, én meg mi a frásszal fogom megindokolni, hogy már hatra bent voltam a munkahelyemen nyolc óra helyett? De mégis, milyen klassz lenne, ha taliznánk! Magamba szívnám az illatát, feltöltekeznék bőre simogatásával. De jó lenne! Mire a vécéhez értem a kezemben volt a mobilom és gépeltem is az SMS-t:

– Jó reggelt! Parkoló? Öt negyvenkor? Egy puszi?

Már csöng is a mobilom:

– Jó reggelt Kedves! Az a baj, hogy nem érek oda csak öt negyvenre, mert a hab még rajta van az arcomon.
– És öt negyvenötre? Én ott foglak várni… – mondom esdekelve, miközben elakad a hangom a szeretett brummogástól.
– Jó, rendben! – egyezik bele. – Legfeljebb elkésem. Ennyit megér!

Máris boldogabb a reggelem. Rohanva kávézok, fogat mosok – jaj, valami kaját is be kellene dobni a táskámba, hogy ne éhezzek egész nap – aztán indulás! Már fél hat van? Nehogy elkéssek! De a város hajnalban még jól járható. Miközben vezetek, azon gondolkodom, mennyi mindennek – és még annál is többnek – kellett egyeznie ahhoz, hogy mi ketten megélhessük ezt a boldogságos állapotot. Sőt, még „a lelkünk legtitkosabb szerkezetét is meg kellett hozzá őriznünk”, igaza van Ottliknak. Hiszen a kedvesem is átment már milliónyi nehézségen az életében, rólam nem beszélve. De ha bármelyikünk elveszítette volna a hitét a jó eljövetelében, ha megkeseredtünk volna, ha bezárkózunk volna a sérüléseinkbe, akkor most nem lenne ennyire teljes a kapcsolatunk. Már nem lenne hitünk a másikban. Szörnyű lenne.

Tizenhárom perc múlva ott vagyok.
A parkoló sötét, de az áruház fényeinek pászmái elérnek néha az autómig. Néhány kocsi parkol csak a bejárathoz közel. Csend van. Élvezem a sötét novemberi hajnal hangulatát. Egy percen belül megáll mögöttem. Rámosolygok a visszapillantóból, kipattanok, és már a nyakába is ugrok, majd feldöntöm. Még mindig nem tud fölkészülni ezekre a heves érzelmi kitöréseimre, ezekre a lelkes fogdatatásokra. Ölelem, szorítom, csókolom ahol érem: a nyakán, az arcán, a vállán. Hozzábújok, töltekezem az illatával és a bőre szikráival. Rövid ujjú póló van rajta, sok helyen tud érintkezni a bőrünk. Kisfiús mosoly húzódik szét az arcán, miközben ezernyi puszival halmozom el:

– Látod, ezért szeretlek, te őrült nő! – fullad el a hangja. Ezek miatt a váratlan őrültségeid miatt! A kitörő érzelmeid miatt! Ez annyira, de annyira jó! Én ilyennel még nem találkoztam – nyögi.

De most nincs erőm válaszolni semmi frappánsat, csak szorítom magamhoz. Élem a csodát, ami kettőnk találkozásából létrejön. Boldog vagyok.

– Te lyány, Te lyány, mit tettél velem? Százhússzal rongyolok az ötvenes táblánál, elveszik a jogsimat, és akkor költözhetek hozzád, hogy be tudjak járni dolgozni…

Egy percre abbahagyom a puszilgatást, hogy rámosolyogjak.

– Most már jó! Most már kibírom legalább reggel kilencig! – szólalok meg.
– Miért, mi lesz kilenckor?
– Lejövök majd az üzembe, hogy lássalak, és hogy hiányod csillapítsam! Hagy kombináljanak a kollégáink – kacsintok rá.

Mit tudna erre mondani? Össze-vissza csókol.

– Most már muszáj mennem. Az még oké, hogy elkések, de a kollégáimmal nem cseszhetek ki. Amíg nem érek be, nem mehetnek haza. De szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek! Sokáig szeretnélek magam mellett tartani és nem elengedni, soha többé! – tör ki belőle a szenvedély.
– Persze, indulj csak, elengedlek- bontakozom ki az öleléséből, de még akkor is behajolok az autó ablakán, amikor már benne ül, hogy egy-két puszit elhelyezzek a homlokára.

Elindul. Előttem a kis kék autó, a kedves arccal. Mögötte állok a piros lámpánál, és mosoly helyett rávillantom a fénykürtömet. Basszus, egyszerre fogunk beérni, villan belém. A kamerarendszer minden autót rögzít, egyre nyilvánvalóbb a kapcsolatunk mindenki számára, hiába próbáljuk titokban tartani. És mindkettőnknek egyre fontosabb, hogy napközben is lássuk egymást, így a titoktartás lassan egyre hátrébb csúszik a tudatunk mélyére. Nem baj! Kit érdekel, mit mondanak? A boldogságunk mindennél fontosabb, hiszen olyan kevés embernek adatik meg a mi korunkban, úgyhogy teljes szívvel meg kell élnünk minden percét. Eszembe jutnak a legnagyobb fiam pár nappal ezelőtti, évődő mondatai:

– Anyu, ismered te egyáltalán ezt az embert? És ha ő a baltás gyilkos?

Nevetve néztem rá a volán mögül, hiszen egy percre felcserélődtek köztünk a szerepek. Én voltam az eszement bakfis és ő volt az okos, aggódó felnőtt, aki nem hagyhatta szó nélkül, hogy az anyja közel az ötvenhez végre felszabadultan szerelmes.