Újrakezdésből jeles, avagy özvegységem története

Számot vetek: lassan 36 év, 1 gyerek, 2 diploma. Voltam már mindenféle családi állapotú: hajadon, férjezett, elvált, újra férjezett és most özvegy, gyerekét egyedül nevelő anya.
30 éves születésnapomon még csak elvált voltam egy nagy egyetemi szerelem után. Új élet, új autó, újrafestett lakás. Aztán viszonylag hamar új kapcsolat.

Az újabb későbbi férj. Nem volt gyomorégető szerelem, de szerelem volt, lágy, harmonikus, nem égetett nagyon. Hamar összeköltöztünk, mint kés a vajban éltünk. Jól, vidáman, egységben. Úgy döntöttünk, mire várjunk, nem védekezünk, ha jönni akar, jöjjön a baba. Jött is, azonnal. Életem legboldogabb korszaka volt: 31 éves voltam, várandós, jó állás, szerető társ, mi kell még? Szorgalmasan jártunk ultrahangra, figyeltem a bennem zajló változásokat, és nagyokat aludtunk délutánonként a párommal, aki egy ilyen alvás után egy duzzanatot talált a nyakán. orvoshoz fordult. 2006. szeptember 10-én telefonon kaptam a hírt: rákos. Én épp 3 hónapos terhes. Világ sötét.

Az elkövetkező pár nap homályára nem is emlékszem, de tudtam, erősnek kell lenni, a pocaklakó miatt és őmiatta is. Megráztam magam, jártam a vizsgálatokra, és aggódtam, öntöttem a páromba a lelket, olvastam a netet, diagnosztizáltam, segítettem. Ő két dologra kért, amikor feleségül vett 2006. karácsonyán: sose lásson sírni és ne tekintsem sose betegnek, mert meg fog gyógyulni. Gondolj bele: a lehető legkeményebb két dolgot kérte tőlem. Sosem sírtam. Előtte. Össze voltam zavarodva. Eközben ő vizsgálatokra járt, én dolgoztam, mert keresnie valakinek kellett, és közben nőtt a pocakom. Teltek a hónapok, és nem tudták megállapítani, milyen tumora van. Differenciálatlan high grade, primer nincs, nyirokáttét, IV. stádium. Én ezt úgy értékeltem, ez csak jó. Ma már tudom, nem, ez nem jó. Mert nem tudták kezelni. Sokáig tartotta magát, két évig, amíg hitte, tényleg meggyógyulhat. Én mellette társ próbáltam lenni, akinek kiöntheti a szívét, aki lelket ölt belé. És én voltam a családfenntartó is. Jó állás; emlékszel?

Időközben megszületett Virág 2007. márciusában, megszűntem családfenntartó lenni, bekebelezett a szociális rendszer: anyasági támogatások illetve táppénz, majd rokkantnyugdíj. Élj meg belőle!
Eljött a „háztartásbeli vagyok” vagy „GYES-es anyuka” korszak: otthon a szoptatás-böfiztetés-főzés-lélekbeöntés-szoptatás-böfiztetés nagy körforgásában teltek a mindennapok. Társadalmi életem a séta volt. Úgy éreztem, rám senki sem figyel, csak rá. Ő úgy érezte, megfojtja az otthoni légkör, ezért nem gyógyul.
Így eltelt egy újabb félév. 2007. szeptembere lett. Virág féléves, Ő még mindig ugyanúgy: kemó, nem javul, a betegség stagnál, de optimista. Én is. Ma már tudom, kivülállóként ezt csak egy módon lehet túlélni, ha egyszerűen nem veszed tudomásul, hogy ebbe bizony bele is lehet halni, ha töretlenül bízol. Máig nem tudom, honnan vettem az energiát a saját túlélésemhez, ma már olyan távolinak tűnik, mintha nem is velem történt volna meg. De velem történt meg, naponta emlékeztet rá a már 4 éves lányom.

2007. szeptemberében újabb tragédia történt: egy zajos háromszereplős szerelmi história végén a barátnőm férje egy szeptemberi hajnalban szíven szúrta magát az erkélyünk alatt. Összezuhantam. Párom is: hogyan dobhatja az életet el magától egy egészséges férfi, mialatt ő küzd, folyamatosan küzd, és nem biztos, hogy nyer ebben a csatában? A barátnőmet okoltam, a barátomat gyászoltam, és napokig láttam a képet: ember, kés a kézben a garázsunk előtt kevés vérrel. Ma már nem jut eszembe ez a kép, csak a barátom emléke.
Mire ebből kikászálódtam, jött egy újabb csapás. Ő elköltözött. A gyermek 11 hónapos volt ekkor. Máig nem tudom, tényleg azért ment-e el, hogy megpróbálja, sikerül-e egyedül meggyógyulni, mert én már nem segítem? Vagy hogy ne okozzon nekem több gondot? Hogy ne lássam a haláltusáját? Vagy egyszerűen tönkrement a kapcsolatunk? Talán mindegyik. Nem zártuk le. Nem zártunk le semmit. Olyan se veled, se nélküled helyzet volt. Ragaszkodott hozzám, de külön éltünk.

2008. februárjától tehát egyedül, otthon, gyerekkel. Életemben először azt éreztem, nem én irányítom az életem. Sőt, nem is tudom irányítani. Teltek a hónapok, az állapota egyre romlott, de még nem adta fel. Egy júliusi napon közölte velem, már agyáttét is van. Ekkor láttam rajta, hogy most adta fel. Gyorsan kezdett romlani az állapota,  de még önellátó volt. Elintézte a vagyoni ügyeit, csak a velem való kapcsolatát nem rendezte le. Minden este azzal feküdtem le, jön-e az a bizonyos SMS. 2008. szeptember 16-án reggel megkaptam. Egy világ omlott össze bennem. Erre nem lehet felkészülni, még ha azt hiszed, felkészültél rá, akkor sem. A gyászév nehéz volt: minden alkalmat, ünnepet meg kellett élnem nélküle, depresszió, összeomlás. Aztán elkezdtem logikusan átgondolni, mi miért történt, meg kellett magyaráznom magamnak. Eltelt fél év, mire összeszedtem magam, és eldöntöttem: vége, össze kell ráznom magam, mert bekattanok. Feszült, ideges voltam nap mint nap, a gyermeket hibáztattam mindenért, mint egy robot éltem a mindennapokat, mindent kitaláltam, csak ne kelljen gondolkodni, önmagam árnyéka voltam, 163 cm-hez 48 kg, és nem azért, mert nem ettem.

2009. tavaszán visszamentem dolgozni, emberek közé. Alakultam. Újra családfenntartó lettem, gyerekét egyedül nevelő anya a bölcsi-munka-bölcsi-háztartás és gyerek mókuskerékben. Aztán hoztam egy nagy döntést: elhagytam a várost, ahol 16 évet éltem, visszaköltöztem a szüleim városába, váltottam. Ismét újrázok. Ez 1 éve és 7 hónapja történt. Még mindig nem tudom, jó döntés volt-e. Évek múlva kiderül majd. 163 cm-hez most már 57 kg vagyok. Ez már pozitívum.

Egyensúlyozom a munka-gyerek-háztartás vonalon, tekerem a mókuskereket, életem állandó szereplője a naptáram és a logisztika, de néha elcsúszok egy-egy banánfolton, hisztin. És mindig elcsodálkozom, hogy mindez belefér 24 órába. De belefér. Mert élvezem, hogy a 4 évesemmel már járható a világ, és van egy igazi kis társam, akinek én vagyok az anyukája, aki megmutatja neki a minket körülvevő világot, és aki cserébe olyan hatalmas szeretettel szereti, mint eddig senki más. És az energiát, ami ahhoz a zsonglőrködéshez kell, ami az életem, innen nyerem.