Öt percem van, míg megérkezik fogadóórára a következő anyuka, nem megyek hát ki az udvarra, hanem felkapom az öltözőben heverő színes kiadványt és lapozgatni kezdem. Mire eljutok a legutolsó oldalig, már meg is érkezik, pontosan a megbeszélt időben, mosolygósan Judit. Mielőtt beszélgetni kezdenénk művészlelkű, bolondos, szöszke kislányáról, meglengetem a lapot, s elújságolom neki, író pályázatot találtam, s mivel ő újságíró-szerkesztő, megkérdezem, van-e kedve írni neki is, mert én mindenképpen fogok! Minden adott hozzá, a téma jelentősége és időszerűsége, s az íráskésztetésem.
Hazafelé a villamoson ülve azon gondolkodom, hogy lehet 5000 karakterben leírni, elmesélni valamit, ami életem elmúlt felének legmeghatározóbb része, úgy, hogy igaz is legyen és kerek is, érthető és érezhető is. Rájövök, nem lehet… hangulatok, néhány érzés, kiragadott pillanat, ennyi fér bele…
Az életem elmúlt egyharmadát anyám nélkül éltem. Életem egyharmada arra ment, hogy kínok kínját viseltem. A kínokat idővel rémálmokba elfojtottam, s keresgéltem magamat a gyászban. Nőiségemben elhamvadtam, magamba fordultam, mindent titokban tartottam: a szorongásos rohamokat, halálfélelmet liftben, moziban, színházban, s az éjszakai szörnyű álmokat. Volt, hogy arra keltem éjjel, sírva a szoba közepén állok.
Évek múlva, felnőtt fejjel döntöttem, valamit tennem kell. Öt év telt el, mire először beszélni kezdtem az álmaimról, s ezzel az öngyógyítás útjára léptem: felfeszegettem kínos családi tabukat, feltéptem a saját sebeimet, külső segítségért fordultam: barátokhoz, kineziológushoz, pszichológushoz. Kisírtam, kibeszéltem, kiüvöltöttem a fájdalmat, újra és újra, évekig. De mindig és mindig újratermelődött a feszültség, s rá kellett jönnöm, ezerszeri nekifutásra, ez nem is fájdalom. Ez nem lehet gyász, ez nem az, ez annál sokkal több és kínzóbb. Ez teher, más terhe, más életének súlyos nehezéke, amit én a hiperérzékeny lelkemmel magamra vállaltam, s cipeltem évtized hosszáig, hagyva, hogy visszahúzzon a mélybe, az önmarcangolásba és az önsajnálkozásba.
Mint a fuldokló, aki levegőhöz jut, úgy éreztem magam, mikor egy délután az ágyamon ülve végre kimondtam, kisírtam a bűvös szavakat: „visszaadom a terheidet, visszaadom a fájdalmadat, nem kérem, nem kell! Oldd meg magad, vidd magaddal, akárhol is vagy! Elengedlek, s most már szabad szeretnék lenni! Szabad leszek!” Robbant bennem a gát, szétáradt sejtjeimben az életerő. Leírhatatlan volt.
Annyira szerettem, annyira kötődtünk egymáshoz… hogy kamaszként a magam feladatának éreztem, hogy a depressziós, alkoholista anyámnak vigaszt, támogatást, szeretetet nyújtsak, hogy apám helyett megöleljem, hogy megértsem a félelmeit, az elhagyatottságát, a fájdalmait. Éjszakánként hallottam, hogy sír… az ágya mellett ültem, és hallgattam, hogy fel akarja akasztani magát, csak miattunk nem teszi. S én vele sírtam, kértem, ne tegye, s megígértem, mindent megteszek ezután. Majd többet takarítok és mosogatok és segítek főzni, lemegyek a boltba! Senki más nem volt vele, csak én. Mindenki aludt. Mindig mindenki aludt. Mindannyiunk helyett én, én egyedül voltam ott. 14 évesen… Együtt fájtunk, együtt sírtunk, együtt féltünk.
Mikor rendszeresedtek a rosszulléteim: szorongásos rohamok, nehézlégzés, mellkasi szúró fájdalom, kivizsgáltak tetőtől talpig, de az orvosok vonogatták a vállukat. 15 voltam. Pszichológushoz senki nem vitt.
Mikor anyám elment vérmérgezésben, 20 voltam. Felelősséget éreztem. A testvéreim gyászát is, mert ők nem szerették őt „eléggé”, magamra vállaltam, majd helyettük is fájok… anyám depresszív mintáit továbbvittem, s közben mélységes szégyent éreztem a családunk miatt. Kegyetlen, gyilkos tébolyda, ami a lelkemben dúlt.
Most már, 30 évesen nem gyűlölöm a hétvégéket. Már nem tölt el haraggal, ha valamelyik barátnőm az édesanyjával beszél telefonon. Már nem visítok anyám után, miközben részegen fetrengek egy szórakozóhely padlóján, és nem csapkodok földhöz poharakat pusztán a felgyülemlett feszültség miatt.
Már csak pityergek, ha elgondolkodom, milyen lenne, ha élne anyám. Ha lenne kit felhívni, amikor célba érek a Balaton körön. Aki azt mondaná most is mint régen: „te tudod, lányom, mit csinálsz, de mindig tedd előtte a szívedre a kezed” meg azt is, hogy „érted haragszom, nem ellened”, meg azt is, nevetve, „ne bánkódj, lesz még ennél sokkal rosszabb is” És büszke lenne rám, nemcsak azért mert megvan a másoddiplomám, vagy mert lefogytam 15 kilót. Hanem azért is, mert felszabadítottam magam. Legyőztem kísérteteimet, a rossz mintákat levetkőztem, úgy, hogy őrzöm magamban féltve mindazt, amit kincsként kaptam: hogy hogyan kell rácsodálkozni egy masírozó hangyaseregre vagy egy szép lapos kavicsra. Hogyan kell türelemmel kivárni, míg a dolgok elérnek hozzánk, s nem erőszakkal siettetni őket. Hogyan kell nevetni saját magunkon, és hogyan kell segíteni másokon.
Már megbocsájtottam anyámnak és apámnak is. Már szabad vagyok és a saját életemet élem. Már van egy csodálatos párom, akivel babát tervezünk a jövőben. Már nyugodt vagyok. Már én vagyok. Már sokkal könnyebb minden.
