Aztán egyéb roppant fontos dolgok kötötték le a fiatalember figyelmét – úgy mint: számítógépes lövöldözős játék, playstation -, így szakadt nyakamba a kb. 15 cm széles – hosszú nyüzsgő, nyüszítő szőrcsomó minden bája – nyűge , mely pamacsnak nem tudni, melyik az eleje, melyik a hátulja. Illetve dehogynem…az a hátulja, amelyiken pisil. Gyakran. Sokat. Mindenhova. És többnyire láthatatlanul. Ugyanis ha nem megfelelő szögben süt be a napocska, a pici, ámde sűrűn megejtett foltocskák alattomos módon beolvadnak a talajcsempe minájába. Csak a belelépés, ill. az azt követő cifra jelzőkkel tarkított, az ebpalánta felmenőit nem éppen pozitív fényben feltüntető szóáradat utal arra, hogy valamelyik családtagom mezítlábasan – jobb esetben zokniban – telibe talált egy foltocskát… (Úgy kell nekik! Hiába propagálom ugyanis napi szinten a papucs nevezetű lábbelit…) És most a kutyuli szilárd halmazállapotú végtermékeit nem is említem – hisz a kis sunyi rájött, hogy ha eléggé ügyeskedik, akkor be tud mászni az ágyunk alá, ahol nyugodtan elvégezheti nagydolgát – magyarán sorban gyárthatja a kis kolbászkákat -, és senki sem szól rá. Csak olyankor bődül el a zuramban a borjú, amikor – így tavaszodván – azok a kis kupackák kellemes párolgásnak indulnak, enyhe kakiszagot vegyítvén a hálószoba romantikus hangulatába… No, akkor szorul a lelkem. De nagyon. Csak úgy spurizik a kosarába, ahonnan – az én házam az én váram – tekintettel követi az egész család kolbieltakarító hadműveletét.

Ja, vizi agámáim is vannak. Azok olyan roppant aranyos, gyíkszerű képződmények… Azokat sem én akartam. Egyszercsak lettek. Terráriumostul, vízzel teli kismedencéstül. Szép megtermett példány mind a kettő. Zöldek. Kukacot esznek. Illetve gyászbogárlárvát. Persze csak ha jó napjuk van. Mert ha nincs, és a kukac a fürgébb, akkor befúrja magát a terárium aljára szórt faforgácsba. És pár nap múlván gusztusos zöld légy formájában reinkarnálódik… Fuj. Meg tücsköt is esznek. A tücsök, mielőtt táplálkozási láncszemmé válik, addig dobozban tartózkodik. És ciripel. Nagyon szépen ciripel. Főleg éjjel. Hangosan. Jó hangosan. És néha a tücsök – leleményes egy ízeltlábú – valamily, ezidáig meg nem fejtett módon kimászik a dobozból. (Peti fiam szerint a magyarázat pofonegyszerű: a tücsök biztos féreglyukakon közlekedik. Erre a Kicsi kijelentette, hogy az lehetetlenség: a tücsök tücsöklyukakon közlekedik. ) Szóval bemászik a hálószobaszekrény mögé. És ciripel. Szépen, hosszan ciripel. Jó hangosan. Főleg éjjel. Jó sokáig. Nappal biztos alszik, mert akkor csönd van. Erőt gyűjt a kis éji zenéhez. Aztán nap le, hold fel, tücsökhegedű elő. Bírja cifrázni egész éjjel. Aztán feladja. Általában úgy hajnal felé adja fel, mire a zuram átlag tizedszer vágja hozzá a ciripelő szekrényhez a kispárnáját, a nagypárnáját, a papucsát, a TV távirányíitóját …eccetera, eccetera… szerintem olyankor szívszélhűdést kap szegény tücsök. Aztán egyszercsak elhallgat. Majd hetekkel – hónapokkal később elő szokott kerülni, szépen kiszáradva. Egy ablaknyitást követő kósza fuvallat kisöpri őt a szekrény mögül. Ilyenkor odaadjuk szegény tücsök porhüvelyét az agamáknak. Azt mondjuk nekik, tücsökcsipsz. Örüli szoktak neki. Aztán lehet, hogy csak azért örülnek, mert előtte hetekig elfelejtettűk megetetni őket….

Gyerekeim is vannak. Kettő. Na, legalább róluk elmondható, hogy őket én akartam…Habár ők szorosan véve nem sorolhatók a háziállat kategóriába – bár mindez csak nézőpont kérdése. Hisz bizonyos mértékig sikerült háziasítanom őket – jelentem: szobatiszták!! – , meg hát néha bizonyos állatfajokat megszégyenítő tüneteket produkálnak, lásd (ill. halld): páviánordítás számítógépes játék közben, macskakaparás leckeíráskor, tetűlassúság reggel, a suliba való indulás előtt – egyáltalán a tetű az háziállat?!?! – , és még sorolhatnám… Szóval a nagy (mármint a gyerek kategóriából) a 18. életévét tapossa. És tényleg nagy. Túl nagy. Két méteres. A gondolatai is ebben a magasságban szárnyalnak. Nem is értem őket igazán. Mármint a gondolatait. Bár mondjuk őt magát sem, ha úgy igazán belegondolok. Mintha más naprendszerben élnénk. Csak annyit szoktam érteni, hogy: „ Lécci aggyá ´ kaját. Tudod, az olyan, ami nálunk sosincs otthon.“ Közben kajánul vigyorog hozzá, és úgy visszakézből aranyosan rácsap a fenekemre, és azt mondja hozá, szépen szótagolva: „ Toioioioi…“ Ezzel azt jelzi, hogy érintése nyomán apró popómon hullámzásnak indul a 42 év szorgalmas munkájával bebiztosított vésztartalék. Bár mindez hátul van – mármint a tartalék -, tehát nem látom…

A másik leszármazottam a Kicsi. Mondjuk ő se annyira kicsi, 8 éves, és érdekes mód őt se értem igazán. Talán azért, mert az utóbbi időben rákapott a japán nyelvre. Az összes japán mese főcímdalát fejből fújja (bár a matekot fújná így). És fixa ideája, hogy az édesanyukája – mármint én – belebetegedne, ha nem hallgatná végig naponta az egész repertoárját. Ezenkívül mély értelmű kérdésekkel szokott bombázni. Például: ha a szúnyognak nincs csontja, akkor mi tartja őt egybe? meg: ő annyira köhög, hogy el kellene mennünk allergeológushoz…

No, felébredt a Kis Szőrös Dög. Eddig itt aludt a lábamnál. Addig se volt pisi-kaki… Megyek, megetetem őt. Az agamákat is. A tücsköket is – említettem, hogy bolhát esznek? Az is van itthon. Igaz, hogy szárított formában… de legalább nem csíp…

Ja, és mondtam már, hogy tegnap hívott a barátnőm ? Megellett a tengerimalaca…