Szívesen gondolok vissza a fiatalságomra. Régi emlékek élnek bennem. Életem első nagy szerelme a párom volt. Rába parti kis faluban gyerekeskedtem. Majd, egy közeli városban folytattam a tanulmányaimat. Szép tavaszi nap volt, a barátnőmhöz indultam. Utam végig a Gyöngyös patak partján vezetett. Néztem a hullámzó vizet, gyönyörködtem a fák virágba borult lombkoronáján.

Szembe jött velem egy fiú. Mellém ért, szemünk találkozott, rám mosolygott. Megálltam egy pillanatra… nem tudom, mi lehet ez? Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerített a hatalmába. Úristen, mi történik velem? – ismerős az arca, de vajon ki lehet, hol láttam már? Pár percig néztük egymást, menni akartam, de ő így szólt.

– Nem ismersz meg? Régen a nagyinál nyaraltam. Igaz, akkor még kicsik voltunk, emlékszel?

Elpirultam, már tudtam a választ. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy itt tanul a gimiben. Hihetetlen, de annyi közös témánk volt. Észre sem vettük az idő múlását. Mondanom sem kell, a barátnőm hiába várt rám aznap. A szabadidőnkben egyre többször találkoztunk. Sétáltunk, moziba mentünk. Félénken itt fogta meg először a kezem, gyengéden átölelt. A filmet néztem, de semmire nem emlékszem, csak őt láttam.

Rádöbbentem: szerelmes lettem. Boldogság járta át a testemet. Mily’ édes érzés. Létezik ilyen, és pont velem? Összezavarodtam. Mi lesz most, hogyan tovább? De tudtam, első a tanulás. Hétvégén nem találkoztunk, hazamentünk a szüleinkhez. Vártuk a hétfőt. Egy teljes hét, ismét csak kettőnkké. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Diákként, csak a délutánt tudtuk együtt tölteni, de az csakis a miénk volt. A patakparton, a szomorúfűzfa alatt egy kopott pad talán még ma is őrzi kibontakozó szerelmünk emlékét. Az első csók, kissé ügyetlen, de ha rágondolok, ma is az ajkamon érzem az ízét.

Egymás iránti vágyunk egyre erősebb lett. Rádöbbentünk, nagyon szeretjük egymást. Határtalan érzés. Vártam, hogy láthassam őt. Lobogjon, égjen ez a szerelem, soha ne érjen véget! A szüleimmel, nagyon jó volt a kapcsolatom. Mindent meg tudtam beszélni velük. Édesanya többször kérdezte.

– Te lány mi van veled? Neked beszélek, de gondolataid máshol járnak! Figyellek már régóta. Szétszórt vagy, álmodozol. Baj van?

Éreztem, hogy beszélnem kell a kedvesemről, nem kerülhetem el. Gondoltam lesz, ami lesz, ők is voltak fiatalok, szerelmesek. Együtt volt az egész család, nagypapa is nálunk volt. Őszintén elmondtam mindent. Nem harapták le a fejem, de nem is örültek túlságosan. Fiatalnak tartottak, féltettek. Talán egy kicsit arra is gondoltak, már nem csak az övék vagyok. Tartozom valakihez. Próbáltak lebeszélni, korai még. Visszagondolva, nem volt könnyű, jó nagy szócsatát vívtam velük. Látszólag megnyugodtak, arra kértek mutassam be nekik a fiút. Eljött ez a nap is. Szegénykém ideges volt, egyik kezével engem, a másik kezével a virágcsokrot szorította.

– Szerinted, elfogadnak? Elnyerem a tetszésüket? Mi lesz velünk, ha nem?
– Ne félj, hisz’ itt vagyok, szerelmünk erősebb mindennél – én akkor eltökélt voltam, bárhogy is döntenek, a szívemre hallgatok.

A találkozás, jól sikerült. Közben, figyeltem édesanyáék arcát, az árulkodó jeleket. Arra kértek minket, hogy fejezzük be a tanulmányainkat, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Az ő szüleivel nem volt ilyen könnyű, de megoldottuk. Az volt gond, hogy nem egyezett a vallásunk. Sajnos abban az időben ez sok esetben döntő ellenérv volt. Előfordult, hogy a párok, hiába szerették egymást, nem házasodhattak össze. A szülők olyan erős nyomást gyakoroltak a gyermekükre, hogy tönkretették a szerelmesek életét.

De mi tiltakoztunk, igyekeztünk meggyőzni őket. Sok álmatlan éjszakánk volt emiatt, egymás vállára borulva sírtunk. Egy őszinte, tiszta szerelmet nem lehet, nem szabad, ilyen ostoba, régmódi gondolkodással tönkre tenni. Eltökéltek voltunk mind a ketten.

Nehéz harc volt, de megérte. Mi győztünk! Mi és a szerelmünk! Így lett életem első, igazi nagy szerelme a férjem! Együtt vagyunk, közel negyven éve. A szerelem lángja ma is ég bennünk. Szeretném megtartani életem végéig.