Gy. N.

Gy. N.: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?

Babát várok! – ujjongtam a pozitív teszt láttán. – Mostantól minden más lesz. – Tényleg minden megváltozott, de nem a teherbeesés pillanatától. Azt hittem, a nagy feladat kihordani és megszülni a gyereket, és utána folytatódik az élet. Persze, óriási megmérettetés a szülés, és annak a lánynak, aki 9 hónappal korábban teherbe esett, tényleg ez volt az utolsó hatalmas feladata. Aztán ez a lány a szüléssel búcsút is intett, hogy átadja a helyét egy lassan formálódó, önmagát és a helyét a világban újraértelmező nőnek, az édesanyának.

Alter-mama

Elsőként az elveim buktak meg. Azt képzeltem, nagyon alternatív leszek, természetes szülés masszázzsal, teákkal, illóolajokkal és gravitációra rásegítő pózokkal EDA és gátmetszés nélkül. Aha, amikor a férjem próbált rajtam illóolajok beizzításával segíteni, kínomban csak röhögni tudtam, és nyögtem a kemikáliáért, de már hiába. Ráadásul a szülőszék volt a legkényelmesebb, képtelen voltam guggolni vagy térdelni. Persze szükség volt gátmetszésre is az elhúzódó kitolási szakasz miatt, aztán repedt minden, ami repedhetett, gátizom torna ide vagy oda…

Igény szerinti szoptatás? Majd’ belepusztultam, ahogy egész nap szoptattam. Mikor két hónap után rám szólt anyám, hogy talán valami napirendet kéne kialakítani, és kivételesen hallgattam rá, váratlanul sokkal jobban alakult minden. Van, ami bevált, például a hordozás, de azóta is, jóval nagyobb fenntartásokkal kezelem a „bio-anyaságot”.

Ki ez?

A borzalmas szülésnél is sokkal ijesztőbb volt, hogy miután megszületett a várva várt babám, nem éreztem iránta semmit. Az első gondolatom így kiáltott: – Végre megszületett, akkor mitől fáj még mindig ilyen iszonyatosan?! Egyébként pedig ki ez az emberke, akit idefektettek? – Szégyen-gyalázat, máris a legnagyobb szörnyetegnek éreztem magam. Ahelyett, hogy azonnal szerelembe estem volna, csak néztem az idegen arcocskát fáradtan, sértődötten. Itt valami nagyon félrecsúszott, elnézést kérek, de ez nem én vagyok, hol van az a nő, akit behoztak ide szülni? A kórházban olyan megmagyarázhatatlan ürességet és borút éreztem, mint kiskamaszként, édesapám halálakor. Gyászoltam, csakhogy fogalmam sem volt arról, hogy mit vagy kit. Otthon is minden úgy zajlott még hetekig, mintha én ott sem lennék, csak tettem a dolgom, mert tenni kellett, és útközben úgy tűnt, én felszívódtam valahol. A szoptatás kegyetlenül fájt, semmi meghittséget nem éreztem, csak azt, hogy éljem túl valahogy. Végtelenül kimerültem, és nagyon hálás voltam minden segítő kéznek Aztán szép lassan kezdtem erőre kapni, ráérezni a dolgok ízére, de legfőképpen halálosan beleszeretni a fiamba.

Hová tűnt mindenki?

Mint akit örvény ragadott el, úgy hullottam alá ebben a szeretetben, miközben egyszer csak arra eszméltem, hogy körbevett a magány. Az újdonság varázsának csökkenésével az emberek máshol, másokkal élték tovább a régi életüket. Már hiába kukucskáltam a kinti világra, egyre kevesebben néztek vissza. Váratlanul azonban, akivel addig a legnehezebb volt megtalálni a közös hangot, az maradt igazán, azzal mélyült a legtöbbet a kapcsolatom: a saját édesanyámmal. A férjem is észrevétlenül felnőtt, gyönyörködve figyeltem, ahogy törődik a gyerekkel, és mi is közelebb kerültünk egymáshoz. Ez így csodálatos, de hová tűnt a többi ember?

Keresni kezdtem őket, hé, barátnők, haverok, kollégák, várjatok, én ugyanaz vagyok, menjünk bulizni, üljünk be valahová, (már tudok ülni, hurrá!), dumáljunk! Ja, inkább most ne, nem tudnám itt hagyni a gyereket, talán máskor. Nem lehetne délután, amikor alszik? Mi lenne, ha bababarát helyen találkoznánk? – És ez így ment hónapról hónapra. Egy boldogtalan skizofrénnek éreztem magam: ha otthon voltam, elvágyódtam, és vad történeteket képzeltem arról, hogy elmerészkedem egészen a villamosmegállóig, de amint kitettem a lábam, és találkoztam azzal a pár baráttal, aki valóban megmaradt, persze, hogy már semmi sem volt olyan, mint régen, mert csak arra tudtam gondolni, vajon mi történik otthon az én kicsikémmel. Ez se volt jó, és az se volt jó.

Egyik oldal

Másfél évvel később már kisimultak a napok, és élvezem, hogy a fiam szemével újra felfedezzük a világot. Szeretem a délelőtti sétákat, a játszóterek elevenségét és a nyugodt délutánokat. Furcsamód, több elfoglaltság mellett több mindenre jut időm, mint azelőtt. Belső késztetéssé vált a főzés és a takarítás (ami korábban időt rabló rabszolgamunkának tűnt), eljárok ide-oda. Persze ehhez kellett legalább egy év, mire helyrebillentem fizikailag, lelkileg, és hozzáedződtem az új szerephez.

Másik oldal

Viszont nagyon furcsa érzés szemben ülni egy asztalnál olyanokkal, akik lassan távolodnak, és akikkel már alig látjuk, alig halljuk, alig értjük egymást. A könnyed csevej alatt ott bujkál az az irigy szörnyecske, ami azt kalapálja bennem, hogy nekik még megvan, amitől én fényévekre kerültem: munka, karrier, laposabb has, feszes mellek, kevésbé karikás szemek, több felnőtt emberi szó, szabadság, zsongó nyári éjszakák, elnyúlós vasárnap délelőttök… Nem vagyok egyedül, bennük is kopogtat a féltékenység. Ők is túl vannak a harmincon, és vágynak arra, hogy férjhez menjenek, gyereket szüljenek és elfelejtsék a munkahelyi nyomást, a magányt, a sok csalódást és kilátástalannak tűnő jövőt.

Próbálkozunk, de már nem tudunk egymásra hangolódni. Más dolgok váltak fontossá, és a régi életem, amit ők képviselnek, már meglepően idegen. Mikor megkönnyebbülten elbúcsúzunk, és visszaülök az asztalhoz, arra gondolok, boldoggá tesz, hogy van egy szerető férjem, és körülöttem csetlik-botlik az én gyönyörű kisfiam. Csak a barátnőim hiányoznak. Szurkolni kezdek, hogy végre éljék át ők is ugyanezt, szülessenek újjá, hogy ismét rátaláljunk a barátságunkra, mert az a régi összhang nagyon hiányzik.

Mikor jön a kistesó?

Kérdezik tőlem, én meg ingatom a fejem. Majd. Mert testvér kell, és szeretnék is még gyereket, de nem most. Örülök, hogy végre nem fáj a szex, ráadásul mi megpróbáltuk újra védekezés nélkül, de a „kapuk azonnal bezárultak”. A testem megmakacsolta magát. Szóval várunk még. Addig pedig tovább gyönyörködöm abban a tényben, hogy a nehézségek ellenére életem legboldogabb időszakát élem, és azon merengek, hogy lehet ezt a kicsi embert ennyire végtelenül, önmagáért, és napról napra jobban szeretni?