Az orrom alá tolt egy gondosan átlátszó műanyagba burkolt tervrajzot.
– Én Krisna szerzetes vagyok, ez meg itt a leendő templomunk – mondta lelkesen – itt lesz a bejárat, mutatott egy salátazöld pöttyre, az meg a főoltár, az a bilirózsaszín rombusz. Igazán gondos tervrajz, ritka szép templom lesz, bólogattam, de mi közöm nekem ehhez kérem szépen, hadd menjek már a francba. Hát annyi, magyarázta a fiatalember, hogy igazán hozzájárulhatnék én ennek a ritka szép templomnak a felépítéséhez. Mondjuk egy fémszázassal.
Ez a százas szöget ütött a fejembe.
Az jutott eszembe, mi lenne, ha ezen a példán felbuzdulva én is kimennék az utcára és sorban odamennék a járókelőkhöz. Készítenék egy pontos tervrajzot a leendő lakásomról, amire előteremteni a pénzt önerőből esélyem sincs tíz éven belül. Pedig nem kéne nagy lakás, már egy garzonnal is beérem, szóval szépen becsomagolnám a lakástervemet celofánba, ne legyen mancsos nekem a sok fogdosástól, és odamennék az első szimpatikus járókelőhöz. Jó napot, elnézést kérek a zavarásért, Rácz Zsuzsa vagyok, ez meg itt a leendő lakásom, és szépen elmutogatnám neki, hogy ez a világosbarna négyszög itt a galéria, a kék pont a fürdőszoba, a konyha meg az a napsárga kör, és ha ön ad mondjuk száz forintot, akkor nekem nem tíz év múlva, hanem talán már jövőre lehet ilyen barátságos kis otthonom.
Egy idő után persze mindenki ezt csinálná, kamaszok rég áhított biciklik, motorok fényképével, középkorúak vízparti nyaraló tervrajzával zaklatnák a járókelőket, és így lassan mindenkinek meglenne, amire vágyik.
Végül nem adtam a Krisna szerzetesnek egy fillért sem, mondtam neki, vegyük úgy, hogy én adományoztam az ő templomára egy százast, ő meg ugyanennyit az én lakásomra, és így mind a ketten jól járunk.
A fiú arcán széles mosoly kerekedett, gouranga, búcsúzott, légy boldog te is, válaszoltam neki illedelmesen, és mentünk a dolgunkra.
©1995 Rácz Zsuzsa
Epilógus:
Azóta a Krisna-templom is áll és virul Somogyvámoson (lásd a fotón), és nekem is lett lakásom… és eltelt 15 év.
