Tegnap, amikor sétáltunk teljes kényelembe helyezte magát, az amúgy, azt hiszem kényelmetlen babakocsiban. Kissé lecsúszott és azokat az édes kis lábait feltette a keretre, vagy fogalmam sincs, hogy hívják a kocsinak ezt a részét. Innen fedezte fel magának a világot.

Ma pedig bezárkózik és titkolódzik. Egy lány . . . Ő sem és én sem tudom, hogyan kell viselkednünk ebben az új helyzetben. Természetesen én a legrosszabb utat választom. Remek dolog az internet és azok közösségi oldalai, mert egy név és pillanatok alatt megtalálhatunk szinte bárkit. Keresek és találok is szép számmal kifogásokat az ismeretlen lánnyal szemben. Rá is zúdítom nyomban az én kicsi fiamra. Drága gyerek, türelmes velem.

Őrlődöm . . . Normális vagyok én? Most tönkreteszem a kapcsolatunkat? Azt a híresen jó kapcsolatot, amire eddig olyan büszke voltam. Úton, útfélen dicsekedtem, hogy
– Mi remekül megértjük egymást!
És madarat lehetett volna velem fogatni, amikor úgy egy fél évvel ezelőtt arról beszélt valakinek, hogy nekünk azonos az értékrendünk, hasonlóan gondolkodunk, ezért nincsenek közöttünk konfliktusok, viták. Mit akarok, akkor most, hogy még negyven éves korában is otthon üljön boldogtalanul a szoknyám mellett? Nincs is szoknyám! Hát nem azt szeretném, hogy boldog kiegyensúlyozott felnőtt legyen? Örülnöm kellene, hiszen képes kapcsolatot létesíteni, képes szeretni. Így, erre neveltem.

Az ész érvek és az érzelmeim összecsapnak bennem. Nagy a harc, úgy tűnik kiegyenlítettek az erőviszonyok, mert, hogy az egyik, hol a másik emelkedik felül. Mindig sírás a vége.
A csatát az érzelmeim nyerik. Most önsajnálat következik. Ebben is jó vagyok. Rettenetesen sajnálom magam. Kinek adom a rengeteg megmaradt szeretetemet? Ha már nem tart igényt rá. Ilyenkor fel sem merül bennem, hogy van egy másik szeretnivaló, problémamentes és egyelőre lánymentes fiam és egy türelmes társam is, aki egyelőre megfigyelőként vesz részt az eseményekben. Esetleg rájuk zúdíthatnám.

A józan eszem megpróbál felülemelkedni a fenti ostobaságon, mint például megmaradt szeretet. Visszaemlékszem. Hogy is volt, amikor én annak idején – tegnapelőtt – szerelmes lettem?
– Titkolództam?
– Igen.
– Bezárkóztam?
– Igen.
– Jó volt?
– Csodálatos, fantasztikus, felemelő, leírhatatlan!
– Akkor?
– Akkor most örülök. Vagyis igyekszem. Mindent megteszek.

Az önmagammal folytatott tényfeltáró beszélgetés után kissé megnyugszom. Meghívom a lányt magunkhoz. A találkozás nem nevezhető fesztelennek. Zavarunkat próbáljuk leplezni, csak lassan oldódunk. Végül megállapítom, hogy ez a lány helyes, kedves, okos. Igazán semmi kivetnivalót nem találok benne. Elfogadom őt, és helyrerendezem magamban a dolgokat.
– Új egyéni csúcs – jegyzi meg a kisfiam, amikor elújságolom neki a bennem zajló változásokat.

Ez így is marad, mert akit a fiam szeret én is szeretem, hiszen azonos az értékrendünk, hasonlóan gondolkodunk és érzünk. Elfogadom ezt az új helyzete. Vagy még sem?
Hullámoznak bennem az érzéseim. Időnként nagyon jól megy az elfogadás, majd egy hullámvölgy következik és kétségbeesek. Felnőttek a gyerekeim, akik kitöltötték minden percemet húsz éven keresztül. Most mihez kezdek az időmmel, magammal? Nincs is már szükség rám, hiszen elvégeztem a dolgomat. Egyedül hoznak döntéseket, egyre önállóbbak. Kettősség van bennem, egyrészt elkeseredésemben eljutok egészen az elmúlástól való félelemig, másrészt viszont nagyon büszke vagyok, a csodás gyerekeimre.

Ez jellemző rám, már évekkel a negyvenedik születésnapon előtt stresszeltem magam, hogy mindjárt negyven leszek. Borzalmasan éltem meg, amikor tényleg annyi lettem. Most pedig attól félek, hogy a gyerekeim nem lesznek mellettem, pedig szerencsére még itt vannak és én igyekszem is minden pillanatát élvezni. . . És tudom, hogy még nagyon sok dolgom, feladatom van az életben. Igyekszem felnőni hozzájuk.
Kinézek a teraszra. Kisfiam a nyugágyban fekszik. Teljes kényelembe helyezi magát. Kissé lecsúszik, ettől az ágy hátrabillen, lábai magasabbra emelkednek. Olvas. Így fedezi fel magának a világot, a világát.