Valahogy ma forgalom sem volt, az egyébként zajos úton. Amikor átment a zebrán, lassítania sem kellett. Mintha minden akadály elgördült volna az útjából.Jól van, már nincs messze. Mindjárt ott van, és akkor vége. Nincs tovább, megszűnik a szorítás a gyomránál. Aludni is tud majd. Igen, jobb lesz, csak érne már oda! Akkor vette észre, amikor az egyik gyerek megbotlott, hogy esztelenül húzta maga után a két kis kezecskét. Hát persze, lassítania kell. Az a két perc már mindegy. És különben is, most, hogy már látszik a Liget, mintha a lábai is lassabbra fogták volna.

Legalább átgondolhatja még egyszer. Nem mintha szükség lenne rá. Hiszen mást sem tett az elmúlt hetekben, csak ezt a mondatot fogalmazta. Volt rá ideje, hiszen aludni már nem tudott. De most fáradt, végtelenül fáradt volt. Csak azt érezte, le akarja már tenni, nem bírja tovább cipelni. Lassan már minden értelmét veszítette körülötte, csak a mondattal foglakozott. De mindjárt vége, és akkor alhat. Tudta, nem bírna ki még egy napot alvás nélkül. Ki kell mondania.

Most kezdte sejteni, hogy ez legalább olyan nehéz lesz, mint megfogalmazni. Az utóbbiban legalább segítették. Ketten. Csak ketten tudtak róla, csak kettőjüktől kért tanácsot. És ők azt mondták: minél előbb. Ezt akarta ő is, mégis majd egy hétig tartott. Mert bár csak egy mondat, de minden szava éget. És abban biztos volt, ez a mondat nem csak neki, a kisfiának is örökre bevésődik az emlékeibe. Ezért nem sajnálta az időt. De tovább már nem bírta, aludni akart újra. Csak aludni. Álmodni már nem.

Megérkeztek. A gyerekek már egy próbálták kiszabadítani kezüket a szorításból. Most elengedte őket. A kicsi egy éves volt, még csak totyogva ment, vigyázni kellett rá. De most hagyta őt is. Ő még nem ért semmit. A nagyobbnak kell elmondania. A négy évesnek. Ezért volt nehéz. Olyan mondatot kell mondania, amiből megérti az igazságot. Mert azt kell mondania, az igazat. Először kicsit ködösen szerette volna, hogy kevéssé fájjon. De erről lebeszélték. Végül is a gyerek csak gyerek, de nem hülye.

Meg aztán mi az igazság? Hiszen ő sem tudta. Sokáig rágódott az alanyon is. Mit mondjon? Ő? Én? Mi? Jó lett volna, ha megbeszélhette volna vele is. De ő nem akart ebben részt venni. Végül is érthető. Megint sürgető szükségét érezte, hogy túl legyenek rajta. Nem vár tovább. Arra már nem volt ereje, hogy a nagy után szaladjon. Odahívta egy kézmozdulattal.

– Kicsim, mondani szeretnék valamit.

A megszokott, tisztán csillogó szemek néztek vissza rá. Csak kívülről hallotta a saját hangját, belülről már nem. Mintha egy gödörbe kiabálna le neki valaki.

– Apa úgy döntött, nem fog tovább velünk élni.

Már nem beszélt, de még mindig hallotta az utolsó szót visszhangozni. Élni, élni, élni… A szemek ugyanúgy csillogtak, csak már csodálkozón.

– És mi?
– Anyának most szüksége lesz segítségre. Arra gondoltam, addig a Mamiékhoz költözünk.
– De… Anya, én is segíthetek majd neked? Mindenben.
– Az jó lesz, Kicsim.

Már szaladt is tovább játszani.
Most már leülhet. Nem bírják a lábai. Túl van rajta. Bár még nem érzett semmit. Se könnyebbséget, se fájdalmat. Érdekes, még álmosságot sem. Azt hitte sírni fog. De nem. Eszébe sem jutott. Így utólag egyszerűbb volt, mint gondolta. Végre egy pad. Leült. Körülnézett, merre szaladt a gyerek.

Már nem játszott, állt egy fánál, és azt nézte. Érdekes, a lábai, amik az előbb még rogyadoztak, most maguktól vitték oda. Lehajolt és belenézett a szemébe. Már nem csillogtak. Homályosak voltak, ahogy felnéztek rá. Átölelte a kisfiút. És akkor sírtak. Mindketten, hangosan.

Akkor értette meg, hogy nincs vége, hogy csak most kezdődik minden. Hogy ma éjszaka sem fog aludni, és ezután egyetlen éjszaka sem úgy, ahogy azt eddig tette. Hogy most már végképp más lesz. És ettől a felismeréstől lett könnyebb minden. Azt is érezte, hogy bírni fogja. Nem csak a mai napot, hanem minden továbbit. És már erősen tudta szorítani magához azt a rázkódó kis testet, ami lassan megnyugodott az édesanyja ölelésében.