Együtt léptünk ki a munkahelyi kapun. Gyönyörűséges, langyos májusi este volt.
“Te merre indulsz”- kérdezte és tanácstalanul nézett rám. “Mehetünk egy darabig együtt is” – válaszoltam és így kezdődött.
A félórás hazaútból több órás séta lett. Kerestük a kerülő utakat és közben beszéltünk és csak beszéltünk. Évek óta egy helyen dolgoztunk de szinte nem is ismertük egymást. Mondataira csodálkoztam! Másnak is szürke, semmitmondó, gyötrelmes és lemondásokkal teli az élete nem csak az enyém?

Huszonegy évet éltem a párom mellett de ebből jó ha három-négy évre emlékszem szívesen. Egy idő után az alkohol minden érzést kiölt belőlem. Megszokásból, rutinból tettem a dolgom, takargattam amit lehetett, küzdöttem, harcoltam, veszekedtem, sírtam és közben elmentek az évek mellettünk. Én aki határozott és mindig tettekre kész voltam, belefásultam és megalkudtam. Gondoltam ennyi volt, most már ez az élet jut nekem. Fizikailag és lelkileg is nagyon mélypontra kerültem. Az egyetlen jó ami ezalatt történt, hogy született egy lányom, az én büszkeségem.

Teltek a napok és hetek és mi egyre többször ismételtük meg beszélgetős sétáinkat. Furcsa és melengető érzés, mikor jön valaki az ismeretlenből, aki szinte a másik fele az embernek. Ráeszméltünk, hogy mennyi minden hasonló és közös van bennünk. Megfoghatatlan, hogy egyikünk gondolt valamire és a másikunk már beszélt is róla. Az idő és a megismerés egyre közelebb hozott bennünket. Eljött a nyár majd az ősz is és valamikor október környékén megérlelődött bennünk a gondolat. Meg kellene próbálnunk együtt, összeborulva és egymásba kapaszkodva, mint két “káposztalevél“.

Albérletbe költöztünk és nagy lendülettel kezdtünk hozzá az újrakezdéshez. Mindenki ránk csodálkozott, hogy egy biztosról a bizonytalanra váltottunk. “Nagyon nehéz lesz”- mondták sokan. Rosszindulatú ellendrukkerekből sem volt hiány. Mi azonban már akkor tudtuk, ha ki szeretnénk törni abból a kétségbeejtő helyzetből amiben élünk, akkor tennünk kell érte. Bíztunk egymásban, az erőnkben, a hitünkben, ami a kölcsönös és egyre erősödő szeretetünkből táplálkozott. Tudtuk, hogy amire vállalkozunk az sokaknak riasztó, mert az addig megteremtett anyagi biztonságunkat feladtuk. Küzdöttünk lakásért, nyugalomért, egy új életért.
Meg volt az első közös karácsonyunk, szilveszterkor nagy hóesésben gyalogoltunk megnézni a tűzijátékot, aztán eljött az első közös nyaralás ideje. Minden örömet adott nekünk, csak együtt lehessünk.

Másfél év múlva a belvárosban lakást vettünk és nagy energiával kezdtünk a felújításnak. Egy kora tavaszi áprilisi délutánon összeházasodtunk. Nem volt lagzi és dínomdánom. Csak két jó barát tanúnak és egy pohár finom bor az ünneplésre.
Beköltöztünk, igaz hogy még gyümölcsös ládákban voltak az edények, mosogatni is csak a fürdőszobában lehetett, a TV a földön, a ruháink ideiglenes lécpolcokon, de a mi közös otthonunk volt. Osztottunk-szoroztunk, lassan és biztonságosan gyarapodtunk és nem csak anyagilag. Amikor lehetőségünk adatott, utaztunk és ez a mai napig is így van. Annyi minden bepótolni való közös élmény és szépség van a világban.

Aztán három éve váratlanul jött a baj, mert ez így szokott lenni. Nekem, aki valamikor versenyszerűen sportoltam és mindig is egészséges életvitelt folytattam, infarktusom lett. A göröngyös és állandó küzdésből álló éveim a visszafojtott indulatok nyomott hagytak és a jelzés megérkezett. Akkor ott a kórházi ágyon borús gondolatok jártak át. Ennyi volt? Csak egy villanásnyit kaphattam egy szebbnek, tartalmasabbnak ígérkező élet lehetőségéből? Egy hétig voltam kórházban. A férjem mindennap délelőtt, délután ott ült az ágyam szélén. Tudom, hogy aggódott, én pedig érte aggódtam. Az eltelt hat év alatt most voltunk először napokig külön.
Aztán ebből a helyzetből is felálltunk. Azóta még jobban figyelek magamra, a társamra, a családomra és egymásra.

Már kilenc éve, hogy együtt vagyunk jóban és rosszban. Sokat tanultunk egymásról és egymástól. Néha, mikor este elcsendesedik a világ körülöttem, elgondolkodom, hogy milyen nagy ajándékot kaptam én az élettől így az “őszidők” kezdetén. A férjem ötvennégy, én pedig ötvennyolc éves vagyok.
Nem viharos, mindent elsöprő szerelem a miénk, de a kezünk egymásért nyúl és szívünk minden szeretetével a másikért vagyunk.
Igyekszünk nagyon megbecsülni az újrakezdés lehetőségét. Óvjuk és védjük kis világunkat szorosan egymásba kapaszkodva, összeborulva, mint két káposztalevél.