Futó Katalin: Anya vagyok

Szép reggelünk volt, vidáman indultunk, de az oviban öntudatára ébredt lánykám és rájött, hogy kihasználva az álmosságát, rábeszéltem a nadrágra. Amivel csak az volt a baja, hogy így nem látszik a masni a cipője pántján. Innentől kezdve határozott terpeszállás, karba font karok, összeszűkült szemek és nulla kompromisszumkészség jellemezte egy szem kislányomat. Végül füstölő talpakkal betoltam a csoportszobába és azzal nyitottam, hogy: „Jó reggel Jutka néni, ugye hogy így is csinos a Panni”. Aki vette a lapot azonnal és mondta neki: „Hát persze, hogy csinos a Panni!”  Puszit váltottam a gyerekkel, megölelt, majd beállt háttal az óvó néniknek és nem tárgyalt velük. Még a kijáratnál is hallottam, hogy próbálnak béketárgyalásokat folytatni vele. De ez már az ő meccsük szerencsére. Gyerek és felelősség átadva a csoportszoba ajtajában! Beülök a kocsiba, jár az agyam. Elönt a menetrendszerű lelkiismeret-furdalás, mert örömöt érzek, hogy „leadhattam” egy kis időre a mini terroristát. Milyen anya az, aki így gondolkodik a saját gyerekéről?

Rendesen oda kell lépnem a gázpedálra, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Pedig már 4:40-kor keltem, hogy mindent elrendezzek mire Csipike felkel és simán tudjunk indulni. De azért az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy könyvet akar vinni az oviba. Gyors fejszámolás után rájöttem egyszerűbb azt mondani: „Oké, szaladj és gyorsan válassz!”, mint vég nélküli tárgyalásokba kezdeni arról, hogy inkább induljunk, mert elkésünk. Megint rohanunk, megint késésben vagyunk. Ez így megy már négy éve, mióta visszamentem dolgozni. Igaz, közben munkahelyet váltottam (14 év után), hogy több időm legyen tanulni a gyerekkel, amikor iskolás lesz.  Szerencsés vagyok, mert lehetőségem volt rá, hogy ezt megtegyem, még is úgy érzem áldozatot hoztam, nem is kicsit. Hiszen vezető voltam, elismertek, megbecsültek a munkatársaim, csak éppen az elvárt munkatempó nem volt összeegyeztethető az anyasággal. A hiba bennem van, maximalista vagyok minden téren: a maximumot akarom nyújtani anyaként, feleségként, a munkában, vezetőként és nőként egyaránt.  Azonban valamelyik mindig sérül, valahol mindig csak egy kicsivel kevesebbet tudok nyújtani, mint amit szeretnék, és akkor már azon kell dolgozni, hogy az egyensúly – legalábbis legbelül – helyreálljon.

Süt a nap, szép időnk van. Dugóba kerülök. Úgy érzem az égiek összeesküdtek ellenem, nem hagyják, hogy időben beérjek. Mivel időm van bőven, elgondolkozom. Nemrég még én álltam ugyanilyen dacosan szemben az én szüleimmel. Akkor azt mondta nekem anyukám: „Meglásd lányom, visszakapod ezt még duplán a saját gyerekedtől! Majd akkor megtudod, milyen nehéz anyának lenni!” És akkor ott magamban morogtam, hogy persze milyen nehéz dolga lehet, hiszen azt csinál, amit akar, mert felnőtt és neki senki nem parancsol.  Most pedig be kell látnom, igaza lett. Most sem csinálom mindig azt, amit én akarok. Mert mióta csak kiderült, hogy gyermekünk lesz, nem létezik az én, csak a Mi. Sohasem kérdezik tőlem azt: „Hogy vagy?”, a kérdés mindig így hangzik el: „Hogy vagytok?”. Folyamatos rohanás és fáradtság, foltos ruhák és elnéző mosolyok: már megint egy mesekönyvvel, plüssfigurával, valamilyen gyerekjátékkal a kezemben megyek be a munkahelyemre, mert az oviban elfelejtettem odaadni és a kezemben maradt. A legviccesebb eset az volt (bár akkor cseppet sem éreztem annak), amikor papír zsebkendő helyett egy pár gyerek zoknit húztam elő a zsebemből, amit az óvodába szántam, tartaléknak. A kollégáim remekül szórakoztak, azt mondták így legalább látják, hogy a vezetőjük is gyarló és nem hiba nélküli, vagyis ember.

S ha már így elmélkedek, felsorolom azt is, milyen tehetségekre tettem szert az elmúlt időszakban: profi béke- és túsztárgyaló, remek diagnoszta és orvos, kiváló színész és meseolvasó, tanár, komédiás, pszichológus, divatszakértő, rettenthetetlen szörnyvadász és még sokáig sorolhatnám.  Talán a színészi képességeim azok, amelyek a legjobban megnyilvánultak az elmúlt időszakban. Hiszen mosolygok és türelmesen magyarázok akkor, amikor valójában viszket a tenyerem, hogy letekerjek egy anyai pofont. Mosolygok, amikor pedig sírnék, mert az senkit nem érdekel, hogy anya mese helyett esetleg elolvasna egy újságot, vagy egyszerűen csak berogyna az ágyba, mert hullafáradt vagy, mert csak egész egyszerűen rossz passzban van. Nem, nem török ki hisztériás rohamban akkor sem, amikor hosszú idő után végre lazítanék egyet a fürdőkádban, de öt perc elteltével bevágódik mellém egy kis bomba, „Én is jövök!” felkiáltással.  Vagy amikor végre lopunk egymásra egy kis időt életem szerelmével és nyílik az ajtó, befurakodik közénk egy kis vakond – mert persze rettenthetetlen érzékkel, pont most ébredt fel.  És mosolyogva átöleljük egymást hárman, mert de jó, hogy együtt vagyunk így mind, miközben persze tombol bennem a sértett nő, most egyáltalán nem erre vágytam.

Megrémítenek saját gondolataim, amikor rájövök, arra vágyakozok, egyedül éljek, hódíthassak, azt csináljak szabadon, amit akarok, senkihez se alkalmazkodva, csak magammal törődve. Nem akarok azon gondolkodni: Mit főzzek?; Minden csekket befizettem? ; Van vajon tiszta pótruha az óvodában?; Úristen hogy nézek ki? Fodrászhoz kell mennem, de mikor?; Jaj fogynom kell, nem férek bele a ruháimba! Hova szorítsam be az aerobic óráimat? Sehova nem tudom, ja, akkor majd otthon biciklizek, ha hagyják…

Végre megközelítem a munkahelyem. Megállok a kocsival, belenézek a visszapillantó tükörbe. Tényleg ilyen borzasztó az anyaság? Igen! És még sorolhatnám sok-sok hátrányát és sirathatnám azt a nőt, aki egykor voltam. Mert minden rossznak vélt dolog egy pillanat alatt szertefoszlik, amikor két kicsi kar ölel át és azt mondja: „Anyucika! Nagyon szeretlek, te vagy a legjobb anyuka a világon!” Nem csinálnám akkor sem másképp, ha újrakezdhetném.