A kisvárosi gimnázium zsongó élete a „minden” volt számomra. Majd 17 évesen eljött a nagy, mindent elsöprő szerelem, egy kezdő tiszttel. Otthagytam miatta családot, iskolát és a szeretett kisvárost, az imádott Balatont. Irány a nagybetűs élet: nagyváros a „lila ködben”. Albérlet, a szomszéd szobában a főbérlők 2 gyerekkel, a cselédszobában a nagymama. Én a sírás bajnoka lettem, bezárva egész nap egy szobában. Mígnem egy nap a nagymama bekopogott és elindult velem nap-nap után várost ismertetni, megszerettetni. Győr minden zeg-zugát, utcáját, terét és épületét a háború előtti nevén tanított meg nekem.

Hamarosan rájöttem, hogy babát várok. Sem szakmám, sem munkám. A férjem éjjel-nappal a laktanyában volt, vagy szolgálatban, vagy a kantinban. Újra hatalmába kerített a síros korszak. Így született meg a kisfiúnk, akinek akkor nem tudtam megadni azt a mindent elsöprő örömérzést, amit, azóta is bánok. A következő őszön beiratkoztam egy gimnáziumba, és sikeresen leérettségiztem. A háziak segítségével dolgozni kezdtem. A győri Volánnál dolgoztam, mint menetlevél ellenőr, később bevételellenőr lettem. Kisfiúnkat bölcsödébe hordtuk.

3 év múlva kislányunk született, akit már „igazi” anyaként, örömmel vártam. Ők ketten lettek életem értelme. Saját lakásba költözhettünk ekkor már. A GYES után visszavettek a munkahelyemre. Mindig vonzódtam a művészetekhez, sokat olvastam késő éjszakáig. Színházbérletet vettem, férjem minden előadásra elkísért. (Talán élvezte is.) A kezdődő győri balett minden előadását láttam, imádtam táncművészetüket. Közben 2-3 hetente hazajártunk a Balatonra, a szülőkhöz. Sokszor csak én a gyerekekkel. Férjem? Óh, hát, a munka, a hivatás és ki tudja, hogy mi?! Megszűnt a gyötrő honvágyam és kezdtem „győrinek” érezni magam. Olyan ember lettem, aki nagyon büszke az Ő Balatonjára.

1975-ben újra kislányunk született, akit én akartam, „találtam ki”. Talán, hogy bepótoljam az első kismamaságom kínlódó 9 hónapját, talán, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy az anyaság a sorsom. Sikerült. Nevelgettem őket szeretetben, féltésben, aggódásban és örömben. Kis keserűség mindig volt a családban, férjem hivatása, gyakori kimaradásai miatt. Ő csak ment-ment, neki a munkája volt a rangsorban az első, a szolgálat, a katonás fegyelem, amit tőlünk is megkövetelt. Voltak persze nagyon kedves, jó barátaink, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

1988-ban több éves nagy fájdalommal járó reumatológiai betegség következtében férjem rokkant nyugdíjas lett. Közös döntéssel a már félig felnőtt gyerekekkel hazaköltöztünk az én Balatonomra. Én rögtön otthonra találtam az azóta a Balaton fővárosává nőtt városkában. A felnőtt gyermekeim Győrt siratják azóta is. Férjhez mentek a lányok, a fiúnk megnősült. Sok örömet okozott az unokák születése. Hamar véget ért a törékeny boldogság, mindhárom gyermekünk elvált. Igazi, nagyon aktív nagymamává váltam. Csonka családban nagyobb nagyszülői segítség jár és kell. Új társra csak kisebbik lányunk talált. Az én sorsom beteljesedett, feltétel nélkül segíteni lelkileg és amennyire lehet anyagilag is gyermekeimnek és unokáimnak. 62 évesen még dolgozok, minden plusz fillért rájuk költök. Olyan szép, amikor 5 unokámmal és 3 gyermekemmel ülünk a vasárnapi ebédnél és örülünk egymásnak.

Az élet lelkileg újra nagy próbára tett. Fiúnk 3 éve súlyos depresszióba szenved. Azóta velünk él, a szüleivel. 3 alkalommal próbálta meg eldobni magától az életét. Meg kellett „tanulni” ezt a betegséget, megérteni. Még a szakember sem tud minden esetben „jó”, az életben és a családban használható tanácsot adni. Ennek ellenére sokat van nálunk együtt az egész család. Nem hagyjuk, hogy fiúnk eltávolodjon a család szeretetétől. Együtt ünnepeljük egymás születésnapját, még ha nincsenek is nagy ajándékok. Olyan családom van, aki nagyra értékeli a szeretetet és egymást. Örülünk egymás apró sikereinek, vagy bánatosak vagyunk kudarcaink miatt. Nem is kell ahhoz ünnep, hogy együtt legyünk. Így igazán jó érzés, hogy vigaszt és szeretetet adunk egymásnak.

Talán már gyermekkoromban „nagymamának” születtem, aki tudja mindenki búját-baját, örömét gyermekeinek és unokáinak. Aki éjjel álmatlanságában buzgón imádkozik a családjáért.

A „kis” tragédiák is megkeseríthetik a sorsot, de nem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjanak életünk során.

„Arcomra süt a Nap,
gyermekem mosolyog –
csak ennyit akartam.”