Elegem van a rengeteg gondoskodásból, aggódásból. Igen, itt vagyok harmincnyolc évesen az ikrekkel, elváltan. Tulajdonképpen örülhetnék, hogy az oly divatos szingliség szele meglegyintett, immár második éve.

Válásom után kerek egy évig boldogságos viszonyt folytattam egy szuper-intelligens latin lávörrel, akivel azt tervezgettük, hogy öreg korunkban, ha majd elfogy az egyikünk Pananginja, akkor majd kisegíti a másik egy szemmel, sűrű szempilla rebegtetés közepette.

Hősöm napjában tízszer mondta el, hogy szeret. Ez már gyanús volt nekem akkor is, de a sokat szajkózott, csapból folyó pozitív gondolkodás-módi miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy lesüllyedjek a gyanakvás fertőjébe. Aztán egy langyos éjjelen fellebbent a fátyol, de előbb a huszonéves nővérke icipici köpenye, amint amorózóm ágya fölé hajolt egy rosszul sikerült síelés végkifejleteként.
Fejzsibbadás, picike szívleállás, bőrkihűlés. Ezek így, ilyen sorrendben söpörtek rajtam végig a szakítás éjszakáján, de mint látszik, megúsztam.

A Dalai láma, Buddha és a keleti filozófiák nagy tanítói mentették meg nőiességemet, szépségemet, okos fejemet az enyészettől. Ők segítettek eltakarni csippentésre megjelenő narancsbőrömet, alig látszó szarkalábaimat- a jól látható ikszet sajnos nem sikerült-, ők láttatták velem itt-ott megjelenő ősz hajszálaimat hamvas szőkének. Napról-napra határozottabban éreztem, hogy rendben vagyok. Igen, minden oké. Egyesültem a Forrással reggel és este, de napközben sajnos mindig elkapott az anyagi világ gépszíja, és a szerzés oltárán áldoztam.

Hazudtam és hazudtam magamnak rendületlenül, hogy jó egyedül a fiúkkal, nem hiányzik nekem senki. Ha szerelmesek összebújtak az egyik tévécsatornán, azonnal átkapcsoltam, és néztem a dühöngő bikaként dolgozó séfet. Két perc múlva már nem tudtam mit főz, helyette azt bambultam, van-e pocakja. Tulajdonképpen, ha kicsit ordibálna velem, nem venném zokon.
Jó, regisztrálok. Legyen meg az Ilonka néni akarata. Is.

Istenkém, egy fénykép elég lesz rólam. De melyik? Szorongok. Úgy érzem magam, mintha Amszterdamban ülnék, egy kirakatban. Szerencse, hogy sötétített az elképzelt üveg felém eső oldala.
Nézegetek, keresgélek, közben eldöntöm magamban, hogy én biztos, hogy senkinek nem írok. Válasszon a férfi, közeledjen ő. Igen, de nekem kell jelet adnom, ami alapján mer közeledni, azaz mer írni. Jaj de bonyolult. Mindegy. Várok.

Szent ég! Ennyire lepukkant csaj vagyok, hogy ilyen alakok írnak? Negyvennyolc éves srác…Ez viccel? Milyen srác? Harminc évvel ezelőtt az voltál, na de most? Mindenki fiú vagy srác. És hova tűntek a férfiak?
Néhány napot kihagyok. Nem nézem meg van-e madárka a hálóban, illetve a hálón, aki pont engem akar.

Egy esős, világvége-hangulatú szombaton, miután ledobáltam a konyhában a bevásárlószatyrokat, meglegyintett egy csillámporos, már-már giccses érzés, hogy most, na most biztos van valaki, aki felfigyelt rám. Rohanás a géphez, kinyitom az oldalt,és egy okos szempár néz velem farkasszemet százhúsz kilométer távolból. Egy sármos, megnyerő férfi. Tetszem neki. Címcsere után levelezésbe kezdünk. Segédfogalmam sincs, hogy’ kezdjek neki a levélnek, de aztán belemelegedek. Egyre hosszabb levelekben mutatkozom be, amikre nagyon kedves, udvarias, a pozitív tulajdonságaimat fókuszban tartó néhány sor érkezik. Van olyan nap, hogy nem is egy, hanem két-három levélváltást is lezavarunk. Megszokottá válik egymás reggeli és esti köszöntése. De már nagyon kéne találkoznunk. Szerintem. De én írjam meg? Írja meg ő. Nagy nehezen megszületik az a levél, amiben a találkozónk helye, ideje lefixálódik.

Izgatott vagyok, mint egy bakfis. Egyik fotón sem mosolyog, amiket már rongyosra néztem a monitoron. Mi van, ha nincsen foga? Vagy csak egy-kettő. És ha mégis törpe?

Közeledem, látom, ott vár. Hál’istennek magas. Foga is van…Mehetünk az étterembe.

Ő halat kér- helyi specialitást-. Fintorgásomat látva konstatálja, hogy nem vagyok oda ezért az egészséges kajáért.
Kissé zavart beszélgetés gyerekekről, munkahelyről. Néha magasztal, hogy biztos milyen jó munkaerő vagyok és persze csodálatos anya. (Ez vajon honnan látszik?) Kis séta után szélnek eresztjük egymást, bízva a legközelebbi, mihamarabbi, sikeres és egyéb találkozásban.

Kapcsolatunkat továbbra is levelező tagozaton folytatjuk. Sem egy sms, sem egy telefonhívás nem fordul elő egyikünk részéről sem. Továbbra is tartom magam a „kezdje ő, elvégre ő a férfi” álláspontomhoz. Nem kezdi, viszont ír. Egy-egy mondatot. Dobhatnám, de van benne valami érdekes. Meg kell adnom az esélyét annak, hogy valamilyen ívet írjunk le ketten.
Két hét múlva én zötykölődöm hozzá. Városnézés, fanyar humorral fűszerezve. Menjünk fel hozzá…. Évikém, elvégre nagy kislány vagy, hát menj!- mondom magamnak.

Főzött nekem. Halászlét. Hova is fussak? De hát nem szeretem a halat! Mindez belül hasított belém. És az is, hogy biztos összekever valakivel. Annyi nővel találkozgat, hogy nem tudja, melyik szereti, melyik nem. Lehet, hogy nem is rémlik neki, hogy velem egyszer már ebédelt.

És ha egy baltás gyilkos?

Tévé előtt ülünk, mint hamar megérzem kéz- a kézben. Ki ez a pali? És ki az a nő azon a képen? Magához húz. Ki kell kapcsolnom az agyam, és be kell kapcsolnom az ösztönlény örök Évát…
Reggel a fürdőből visszafelé osonva döbbenten látom, hogy egy görnyedten gubbasztó meztelen férfi ücsörög az ágy szélén, lábujjaival egyengetve a szőnyeg rojtjait. Rám sem néz. Nem értem mit keresek itt.

Amszterdami tyúk lettem, egy napra.