Kislánykorom óta arról álmodoztam, hogy ha felnövök, férjhez megyek és születik majd két szép gyermekem. Így is történt. Rátaláltam a másik felemre: a férjemre és az esküvő után „szabad utat engedtünk a szerelmünknek”, hiszen mindketten vágytunk már közös gyermekre. A csoda azonban váratott magára. Három évig hasztalanul próbálkoztunk, nem sikerült teherbe esnem. Orvosi vizsgálatok sora után végül egy inszemináció váltotta valóra az álmunkat és csodaszép kislányunk született. A földkerekség legboldogabb asszonya voltam.
Mikor a kislányom 1 éves lett, úgy éreztem készen állok a következő babavállalásra. Szinte még ki sem mondtam ezt a kívánságomat, állapotos lettem. Alig hittem el, hogy a kezdeti nehézségek után, ilyen gyorsan sikerült a második babaprojekt. Gondtalan terhesség után tündéri kisfiúnak adtam életet. Bár (segítség híján) nehéz volt a két picivel, határtalanul boldog voltam, mert a gyermekkori álmom teljesült. Amikor a kisfiam önállósodni kezdett, örültem, hogy hamarosan vége a kialvatlan éjszakáknak és lassan könnyebb lesz az életünk a kicsikkel. Ám ez még váratott magára. A mai napig sem tudom miért, fiacskám éjjelente többször is felébredt és órákon át szopizott. Így telt el 1 hónap. Az alvás nélküli éjszakáktól olyan lettem, mint egy zombi. Közben eszembe jutott, hogy abban a hónapban kimaradt a menstruációm. A gyorsteszt azonnal kimutatta az okot: ismét babát vártam. Patakokban folytak a könnyeim. Nagyon féltem. Féltem, hogy nem lesz erőm újra éjszakázni, 3 óránként szoptatni, a családommal minőségi időt tölteni. A férjem látta rajtam a kétségbeesést és szomorúan azt mondta, hogy ha nagyon nem akarom ezt a babát, akkor van más lehetőségem. Ám erre a másik lehetőségre, a terhességmegszakításra, gondolni sem tudtam. Összeszedtem magam, az első ultrahang után pedig már nem volt kétséges: újra szerelembe estem. 9 hónap múlva megszületett a harmadik gyermekünk, egy gyönyörű, egészséges kisfiú.
Az első időszak mindennapjainak szervezésébe hamar belerázódtam, pörgött tovább a mókuskerék, de hiányzott belőlem valami. Kimerült és fáradt voltam. Úgy éreztem, mintha kiégett volna bennem egy izzó és nem tudnék 100 %-osan működni. Nem tudtam azt nyújtani a családomnak, amit szerettem volna és ezt az érzést utáltam. Utáltam azt is, hogy a tükörben nyúzott arcú, ápolatlan nőnek láttam magam, aki az év 350 napján tejszagú pólóban és tréningben van. Nem volt időm és lehetőségem, hogy törődjek magammal, hogy 15 percet lazítsak egy kád forró vízben, sem arra, hogy olvassak vagy bármi olyan tevékenységet végezzek, ami nekem jó, amit csak magamért teszek. Egyedül éreztem magam, mert a férjem reggeltől estig dolgozott, segítségem pedig rajta kívül nem volt. Hiányzott a felnőtt társaság, egy jóízű beszélgetés a barátnőmmel, bármiről, ami nem a pelenkázással, szoptatással kapcsolatos. Ekkor döntésre jutottam: ez így nem mehet tovább. Ki kell találnom valamit, ami kikapcsol, amivel lazíthatok, hogy újra mosolygós, feltöltődött anyuka és feleség legyek. Napokig gondolkodtam a megoldáson, végül kitaláltam, tanulni fogok: főiskolai oklevelem mellé szakvizsgát szerzek. A férjem kissé meglepődött, amikor elmeséltem neki az elképzelésemet, de megértette, hogy szükségem van erre és támogatott, hogy jelentkezzek bátran. Ez tartotta bennem a lelket: havonta 2 nap, amikor egyedül lehetek, utazhatok, panzióban aludhatok, megmozgathatom a berozsdásodott agytekervényeimet, végre csinosan öltözhetek és egy távoli városban új ismeretségeket köthetek. Elmondani sem tudom, mennyire vágytam erre. Addig is, amíg az évkezdést vártam, szerveztem magamnak egy önbizalom helyreállító programot: egy fotózást. A mackónadrágos hétköznapok (vagy inkább évek) után jól esett szép ruhába bújni és újra nőnek látni magam. Ősszel aztán elindult az egyetemi képzés, ami felért egy terápiával. Újra energikus voltam és úgy tértem haza, mint akit kicseréltek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy erőt érezzek magamban még egy dédelgetett tervem megvalósításához. Első gyermekünk születése után Budapestről egy aprócska faluba költöztünk, ahol semmiféle szórakozási lehetőség nem volt. Az foglalkoztatott, hogy hogyan tudnék otthonról kimozdulni úgy, hogy ne utazásra kelljen pazarolnom a csekély szabadidőmet. Aztán rájöttem, itt a faluban sok nő érezhet így: nincs lehetőségük kikapcsolódásra. Ekkor fogant meg bennem az ötlet: nőklubot alapítok. Csatlakozott hozzám négy lelkes, kreatív hölgy, akikkel havonta egyszer, helyben, ingyenes előadásokat, beszélgetéseket szervezünk olyan témákban, amelyek minden nőt érintenek, érdekelhetnek. Büszke vagyok rá, hogy ennek a kezdeményezésnek az ötletadója vagyok és immár a 3. rendezvényt tervezzük.
Havonta három nap kikapcsolódás, ami a férjem támogatása, segítsége és szeretete nélkül nem valósulhatott volna meg. Havonta három nap, ami csak az enyém. Az önszeretet megnyilvánulása volna? Igen, lehetséges. Magam miatt csinálom… és azért, hogy az a kis izzó újra maximális energiával égjen bennem.
