Apu minden reggel friss virágot visz a sírhoz, őrizgeti anyu emlékét. Emiatt nem költözik hozzám, pedig rajtam kívül senkije sem maradt. Rendben tartja a lakást, pont ugyanúgy, mint ahogy anyu hagyta. Minden terítő, minden váza és nipp ugyanott van, mint anyu életében.

A napirend is a régi, a pedáns rendtartás, a háztartási teendők az együtt leélt évtizedek alatt letisztult rendszer alapján követik egymást. Apu sokszor mondogatja magában és nekünk is, ha együtt vagyunk, a jól betanult mondatokat, mint egy mágikus mantrát:

– Anyád megszoktatott a rendre, a tisztaságra, és én egész addig tartom magam ehhez, amíg jártányi erőm lesz.

Nem sokkal a mise kezdete előtt megérkezik anyu rokonságának egyik tagja. Figyelem apu arcát, valósággal eltorzul az érkező láttán. Fejbólintással köszön, és sugárzik minden mozdulatából a felbolydulás, valóságos hullámokat ver a lelkében a rokon megjelenése, mint nyugalmas tó vizében a beléhajított kő.

Kezdődik a mise, rendezzük sorainkat és legalább ebben a félórában, anyura gondolunk, rá emlékezünk, érte imádkozunk, „a lelki üdvéért”, ahogy a pap mondja. Lelki üdv – lelki béke, ez bizony mindannyiunk életéből hiányzik. Vajon van rá esélyünk, hogy a túlvilágon megtaláljuk? Talán nem kellene egészen addig várnunk vele.

Kifelé jövet szeretnék pár szót váltani a rég nem látott rokonokkal, de apu tekintetéből sugárzik a sürgetés. Köszönés után már indulna is hazafelé, arcán azzal a jól meghatározható, gyerekkoromból is ismert vonással, melyet akkor ölt magára, ha valami számára kényelmetlen témát a szőnyeg alá akar söpörni. A vállára teszem a kezem, és megállásra késztetem, szinte hallom anyu hangját: „Mi van, már megint kapkodsz?”. Érdeklődöm a rokonok hogyléte felől, miközben apu végig türelmetlenül toporog. A feszültség kezd rám és a családomra is ráragadni.

Na, ti akkor indultok is haza? – motyogja zavartan, miután elköszöntünk a rokonoktól.
Hoztam egy kis virágot a temetőbe, meg aztán haza ugranék egy percre felfrissíteni magam az út előtt.
Vetem fel én, eléggé éles és határozott hangon.

Olyan érzésem van, mintha apu, valósággal ki szeretné rakni a szűrünket. Ettől már nem is feszült, hanem dühős leszek, de lenyelek minden fajta megjegyzést erre a rövid kis időre. A temetőben már nagyon kevés választ el attól, hogy ráripakodjak, amikor összevissza tépkedi a méregdrága virágot, amit elhelyezek a vázában. A cserepes hortenziát, pedig csak odalöki a sírra. Aztán egész furcsán viselkedik, amikor kiderül, hogy anyu rokonsága is elhelyezett egy csokrot, és a régi hervadt virágokat kilökték. Mintha csak neki lenne joga a sírt látogatni. Egészen paranoiásan kezd viselkedni. Semmilyen megjegyzést nem visel el, ami őrá vonatkozik. Amikor pedig haza érkezünk, nem nézek túlságosan körül, de a szemem sarkából is látom, hogy nem teljesen olyan a rend, mint régen, ezt azonban az öregség számlájára írom. Aztán szidni kezdi anyu rokonságát, és alig tudom megállítani a gyűlölet áradatot, amit rám zúdít. Végül is visszakanyarodunk kedvenc témájához, az egyetemi találkozójához. Amíg anyu élt, nem értett egyet az ilyenfajta anyagi kiadásokkal. Most végre elmehetett, és amint a beszámolójából kiderült, táncolt és nótázott, meg egy kicsit ivott is. Tehát visszavedlett a régi korhellyé, pedig az utóbbi jó néhány évben már nem is ivott.

Hazafelé menet nagyon rosszkedvű vagyok. Felszakadnak a régi sebek és úgy éreztem, hogy anyu erőfeszítései teljesen hiábavalóak voltak. Egész élete arról szólt, hogy „embert faragjon” apuból. Ebben állt az ő terézanyusága. Minden energiáját a családba ölte, mivel származása miatt, nem volt diplomája, ebből kifolyólag szakmai karrierje sem. Azt nem tudhatom, hogy jelen volt-e a szerelem a kezdetek kezdetén, én már csak a masszív kézzel fogható gyűlöletre emlékszem, ami megmérgezte egész gyermekkoromat. A dolog alattomossága abban rejlett, hogy a kisváros szemében mi voltunk a mintacsalád. A köztiszteletben álló pedagógus apa, a mindig csinos és elegáns feleség, aki ugyan nem diplomás, de egy hivatalban megfelel és a jó tanuló, szófogadó, jó kislány (ez én volnék).

Belülről azonban minden rohad, semmi sem az, aminek látszik. A férj mulatozásba és alkoholizmusba menekül, amit a külvilág jópofának tart, de gyerekként, csak a hajnali marakodásokra, a szemrehányásokra és apám másnaposságára emlékszem.

Kislányom! Fáj a hajam! Hoznál egy pohár vizet?
Anyám soha nem tudta megbocsátani apámnak, hogy parasztfiú létére érvényesült a fennálló társadalmi rendszerben. Nem tudta megszokni a neveltetéséből adódó durvaságokat, a hozzá nem méltó életformát, amit szerény fizetéséből biztosítani tudott. Az egész házasságuk egy nagy agymosás volt apám számára, egy folyamatos átnevelési tábor. Az állandó civakodás eredményeképpen, elég hamar elhidegültek egymástól. A gyűlölethadjáratot egész odáig fejlesztette, hogy bennem sem szerette az apám vonásait és természetét, márpedig voltak belőle jócskán. Folyton hangot adott felsőbbrendűségének. Kritizálta az öltözködésemet, a kinézetemet, az életvitelemet, a felfogásomat. Jó érzés volt elmenni otthonról. Mint nő, semmilyen önbizalmam nem volt, ezért a férfiakkal való kapcsolatom nagyon nehezen alakult. Sokszor terézanyuskodtam, de rátaláltam az igazira. Mondanom sem kell, anyámnak a házasságom sem tetszett. A változó korban, a hormonok hatására, a viselkedése valósággal démonivá vált. Egyszerűen féltünk tőle. Valószínűleg a lelki önpusztítása vezetett oda, hogy a rákot nem tudta legyőzni. Apu gondosan ápolta, és eltemette, azóta is őrzi az emlékét, legalábbis a külvilág számára. A valóságban azonban lassanként megkezdte csendes kis lázadását, amit nem helytelenítek, és én is ugyanezt teszem.

Könnybe lábad a szemem, ahogy magamban ki merem mondani, nem hiányzik (teréz)anyu és nagyon nehéz volt megszabadulni az általa okozott görcsöktől és rátalálni a belső egyensúlyra. A férjem tudja, miről beszélek, ez az ő terézapuságának a története lehetne, de ez maradjon a kettőnk titka. Megszorítja a kezem, és rám mosolyog, nemsokára haza érkezünk, halottak napjáig talán nem is gondolok anyura. Nincs mit tenni, ez már csak ilyen, sajnos.