Dukai Veronika: Isten ajándéka
Április 5. Zsúfolt folyosón ülök. Körülöttem mindenki kisebb-nagyobb pocakkal vár a sorára. Kicsit ideges vagyok, de ez is az anyává váláshoz tartozik; az egészséges izgalom a vizsgálatok előtt. De hát mi baj lehetne? Eddig minden rendben volt, egészségesen táplálkoztam, sokat sétáltam, odafigyeltem magamra. Inkább örülnöm kéne, hogy megint láthatom Mátét, hiszen a legutolsó ultrahang már olyan régen volt. Mire a vizsgálóasztalra fekszem, már teljesen nyugodt vagyok. De a csend túl hosszúra nyúlik. Aztán jön egy orvos, majd még egy. Halkan tanácskoznak. Nem merek megszólalni, csak bénultságot és félelmet érzek. Hiszen én is csak egy kismama vagyok, pont olyan, mint a többiek kint a folyosón. Miért az én babámmal lenne gond? Csak foszlányokat hallok: „Látunk valamit”…”30. hét”…”Ebből nem lesz semmi”…”Túl késő, végig kell csinálni”. Nem érzek semmit, nincsenek könnyeim se, csak a bénultság. Próbálom felfogni, amit hallottam. Mire kitámolygok a kertbe, már hisztérikusan üvöltöm bele a telefonba: „Máté meg fog halni!” Most már tudom, hogy ebben a pillanatban halt meg bennem minden: a rózsaszín köd, ami a gyerekvállalást övezi, az egészséges kisfiamról szőtt álomképem, az illúzió egy tökéletes családról és még sok minden más, amiről akkor még sejtelmem se volt.
Ami ezután következett, az maga volt a borzalom. Érezni a halálraítélt gyerekem mocorgását a pocakomban; először megsiratni minden rúgást, majd közönyösen tudomást sem venni róluk. Az emberi agy csodálatos: olyan védőburkot vont körém, amin nem üt át a fájdalom. Észrevétlenül elkezdtem elengedni Mátét. Ez az anyaság? Elbúcsúzni valakitől, aki még meg sem született? Közben minden reggel fel kellett kelnem; másfél éves kisfiam nem láthatott könnyeket és fájdalmat. Ez is az anyaság.
Közben az orvosok meghozták az ítéletet: Máténak meg kellett születnie. Minden pillanatban vártam a híreket az intenzívről; mikor megy el a kisfiam. Megváltás lett volna ennyi borzalom után. Véget akartunk vetni az iszonyatnak, hogy újra felállhassunk, és előre nézhessünk. De Máté nem ment el. Egyre jobban lett. A nővérek örömmel mesélték, hogy már tud üvegből enni. De hogyan örülj egy halálraítélt gyerek első, az életben tett bizonytalan lépéseinek? Mintha kést forgattak volna bennem. Mátéra is haragudtam, hogy miért nehezíti meg az elválást, de főleg arra haragudtam, aki ilyen szenvedést mér ki a szülőkre. Ott volt egy csöppnyi baba az inkubátorban, az én fiam, aki nem tehetett semmiről, mégis élethosszig tartó fájdalmat okozott nekünk. Nem értettem, hova lett az én egészséges gyermekem, akit annyiszor elképzeltem álmomban. Hogyan lett az egyik legszebb emberi dologból a legnagyobb iszonyat? Reméltem, Máté tudja a válaszokat a miértekre, mert mi csak kapálóztunk a néma fájdalomban és gyötrődésben, ami csak nem akart véget érni. Ez is az anyaság? Azt kérni a gyerekedtől, hogy legyen már vége?
De Máté nem akart elmenni. Felmerült a műtét lehetősége is, amire azt mondták nekünk, 20 százalék az esélye, hogy túléli, de valószínűleg akkor sem lesz belőle semmi. A könnyeim ekkorra elfogytak, maradt a rettegés és az alkudozás egy babával. Mit kívánna az ember a saját gyerekének? Élhető életet. A mi alkunk, amit Mátéval kötöttünk, így szólt: akkor maradjon velünk, ha teljes életet tud élni. Belegondolni is borzalmas, mi volt a tétje ennek a megállapodásnak, de mi készek voltunk elengedni őt – még akkor is, ha belepusztulunk a fájdalomba -, hiszen hónapok óta erre készültünk. Mindkét gyerekünknek a lehető legjobbat akartuk.
Máté túlélte a műtétet. Soha nem felejtem el az első mosolyát, amivel jelezte felém, hogy megismert. Órákig sírtam utána. Vagy az első mozdulatot, amivel a játékaiért nyúlt. Vagy azt a napot, amikor átfordult a hasára.
Majd eljött az a nap, hónapokkal a műtét után, amikor hazavihettük. Ott álltam, karomban egy babával, akit gondolatban már nagyon sokszor elengedtem, és most pedig szeretetet kellene éreznem, hiszen ő a kisfiam, az életem része. De felszabadult szeretet és megkönnyebbülés helyett csak rettegést éreztem. Merjem őt szeretni? Nem fogom mégis elveszíteni? Közel engedhetem magamhoz? Meg fogok tudni birkózni ezzel a helyzettel? Hirtelen rám szakadt a félévnyi borzalom összes félelme és a felelősség súlya. Nagyon lassan nyugodtam meg, és emiatt a mindent átható szeretet is csak nehezen bírt felszínre törni. Nehezen kerültek a dolgok, az érzések a helyükre, de úgy érzem, egyre közelebb kerülünk valamiféle teljességhez.
Szerencsére Máté nem olvasta azokat az orvosi papírokat, amelyek arról szólnak, hogy belőle nem lesz semmi. Így, amennyire ma meg lehet ítélni, betartotta a megállapodást. Majdnem egy évesen 2-3 hónappal van lemaradva a kortársaihoz képest, de folyamatosan, rohamléptekkel fejlődik.
Esténként, amikor benézek a fiúk szobájába és hallom, ahogy békésen szuszognak mindketten, eltölt a szeretet és a hála. És igen, most már érzem, hogy ez az anyaság.
