Van egy visszatérő rémálmom.
Nehéz, fullasztó sötét álom, amely ha rátelepszik a mellkasomra majd’ megöl. Álmomban nem vagyok, nem lehetek az, aki a valóságban, az a kreatív, sokoldalú, diplomás nő, aki ahhoz szokott, hogy ésszel és szorgalommal mindent elérhet. Gyermekoromban úgy neveltek, hogy a csapból is ez folyt:
„ Valósítsd meg önmagad, bármi lehetsz csak küzdj érte kitartóan!”
Álmomban nem vagyok már huszonéves, lobogó hajú bombázó, aki éppúgy válogathat az állásajánlatokban, mint a széptevőkben.
Ó, nem. A derengő félhomályban közelebb megyek a tükörhöz és belenézek. Hát, mit mondjak, a kép amely fogad nagyon durván eltér attól, mint amilyet magamról őrzök. Negyvenes, kövérkés, nyúzott képű öregasszony tekint vissza rám. Még azt sem lehet enyhítésül elé tenni, hogy: „Egykor jobb napokat látott.” “Ez a trampli, ugyan! – kacagok fel álmomban. Nekem ehhez a nőhöz semmi közöm!”
Aztán tovább szemlélődöm. A hely, ahol a trampli él, nem hasonlít modern, ízlésesen berendezett belvárosi apartmanomhoz. Lerobbant, lelakott, sötét lyuk, divatos szóval „retró” bútorokkal. Kevéssé divatosan ócska kacatokkal van tele a lakás. Még közelebb húzódom, és megérintem a tükröt. Ijedten rebbenek vissza, amikor a nő keze, onnan a túloldalról megérinti az enyémet. – Te vagy az, vagyis én vagyok az? – kérdezem.
– Miért, mire számítottál, hol tartasz majd negyvenöt éves korodban?
– Hát nem itt, és nem így!- tör ki belőlem őszintén.
– Akkor gyere velem, és bemutatom az életedet húsz év múlva! S ezzel kézen fogva behúz a szomorú kis lakásba.
Hova lett a gyönyörű lakásom? – kérdezem.
– El kellett adnod, mert nem tudtad fizetni a rezsijét, meg a részleteit – mosolyog. – Tudtam, hogy el fogsz jönni és számon kéred rajtam az életed. Nézd meg ezt a filmet, s mindenre fény derül.
– Valamit betesz a lejátszóba, én pedig óvatosan elhelyezkedve az ingatag fotelben, ámulva nézem a profi munkát feltételező giccses és díszes főcímet. Rózsaszínű, habkönnyű álom az egész. Legalábbis az eleje. Én látszom, mint kislány, szép ruhában, szerető szülők között sétálok kézen fogva, hol egyikük, hol másikuk mosolyog rám. Majd növök, növögetek, már nagylányként kosarazom a gimi lánycsapatában, miközben a tanáraim szép jövőt jósolnak nekem, a jó tanulónak a főiskola után.
A főiskolai évek diadalmenetként suhannak el, s már biztos állásajánlattal a kezemben, boldogan ballagok az épület folyosóin a diplomaosztó felé, az évfolyam leghelyesebb srácának a karján.
A következő snitt már nem olyan vidám, és a kép színei sem vibrálnak már oly élénken.
Jegyzőként dolgozom, vezetem a Hivatalt a „polgármester irányítása szerint”,- ahogy a törvény szövege rendeli. Fiatal vagyok, lelkes és naiv. A polgármester öreg, cinikus, és korrupt. Nyájasan felszólít, hogy foglaljak helyet drága autójában, s mialatt körbevisz a faluban, nyájasan integet ki választóinak az ablakon, miközben ilyeneket mormol a fogai között: „Hogy szakadna rád az ég teee, te szerencsétlen!”- vagy – „Beléd is, te barom, hogy vinne el az ördög!” – és mond még cifrábbakat is. De ezt csak én hallom. Ám nem mindig ilyen érzéketlen. Nemsokára kijelenti, hogy őt csak az élteti, hogy a falunak jó legyen. Először persze neki legyen jó, mert akkor az a falunak is jó. Jut is, marad is, mindenki jól jár. Csak szervezkedni ne kezdjen ellene senki, mert ha azt megtudja, beindul a fűnyíró, és mindenki repül! A következő képen már kiabál velem az irodámban. Zeng az egész ház, a kolléganők behúzzák a nyakukat és gyorsan kitessékelik az ügyfeleket, mégse hallgassák végig, hogyan teremtik le éppen a jegyzőnőt, mindenki füle hallatára. – Mit gondol, mér’ tartom én magát?!!! – üvölti vörös arccal, önmagáról elfelejtkezve a férfi. Nem azért fizetem, hogy akadékoskodjon, hanem hogy megtalálja azt a rohadt kiskaput! Már megígértem ezt a dolgot, nem fogok segget csinálni a számból, adja kifelé az engedélyt, vagy repül! – Kirohan az irodából, bevágja az ajtót, én pedig látom magam, amint vörösre sírt arcomat dörzsölöm a csap alatt…
Újabb snitt, újabb hivatal, újabb polgármester. A háttér szürke, a fények laposak, és mintha a hang is megreccsenne egyszer-egyszer. Idősebb vagyok már, olyan harmincas, meggyötört arcú, és a sziluettemen igencsak nyomot hagytak az elmúlt évek első felindulásból elkövetett bánat-evései.
Izgatottan jelentem be a polgármesternek, hogy úgy döntöttem, örökbe fogadok egy gyermeket. Hogyan? Igen, egyedül! Nem, sajnos nincs már mire várnom, nem járok el sehová. Tessék? Jaj, igen, hiszen legtöbbször késő estig dolgozom, és hát a barátnőim is mind megállapodtak már… A polgármester a képviselő testület elé utalja a kérdést. Élénk vitának lehetek szem- és fültanúja, amely vita azt hivatott eldönteni – persze pusztán elvi síkon,- hogy egy harminchárom éves nő meddig várhat még a családalapítással? Mivel a testületben több asszony is van, nem szívesen ugyan, de az áldásukat adják a „projektemhez”. Hiába, már benne vagyok a korban… Polgármesterem csak annyit kér, hogyha megvan a gyermek, édesanyám menjen el vele gyesre és én ugyanúgy érjek be minden reggel fél nyolcra, és a táppénz, az bizony ugyanúgy kirúgási kategória, mint eddig. De ez a ragaszkodás csak addig tart, míg fel nem vesznek a helyemre egy helyettest, egy férfit. Őbenne aztán lehet hosszútávon gondolkodni!
Telik-múlik az idő, már az álláshelyem sincs meg, elsöpri a közigazgatási reform, és a nagytiszteletű járási hivatal.
Újabb, sötét színekkel teli helyszín jelenik meg a képernyőn. Ülök egy zsúfolt, elhasznált levegőjű előtérben. Senki nem mosolyog, az épület ajtaján ez a felirat olvasható: „Munkaügyi Központ”.
A képen most hirtelen megjelenik egy másik előtér, egy váró, ahol ideges, fáradt, szomorú tekintetű szülők üldögélnek gyermekeikkel. Itt azonban nincs nyugalom. Látok egy gyereket, aki habzó szájjal fetreng a földön, egy másik szótlanul mered maga elé, tekintete üres, állandóan nyitva tartott szájából folyamatosan csorog a nyál. Idős, törékeny édesanyja odaadóan törölgeti ősz hajú gyermeke száját újra meg újra, nem lankadó, gyengéd szeretettel. Mit keresek én itt? Kérdezem, de látom is már a kislányt, akit egy igencsak kövér, rettenetesen elnehezült mozgású asszonyság próbál megnyugtatni, szemmel láthatóan eredménytelenül.
Az első ránézésre egészséges és gyönyörű gyermek úgy viselkedik, mint akinek „elmentek otthonról”. Üvöltözve rohangál fel s alá a folyosón, majd majmot játszva makogni kezd és felmászik a pelenkázóra ahonnan erős káromkodással illet mindenkit, aki csak rápillant. Most épp a földön fetreng, sikítozik, majd meglátja, hogy leesett a villanykapcsoló fedele, egy szempillantás alatt ott terem, és már dugja is bele a nyelvét, hogy megnyalogassa. Édesanyja az utolsó pillanatban ér oda, hogy megakadályozza a bajt, s eközben meglátom az arcát: én vagyok az. A pszichiáternő szenvtelenül hallgatja a panaszt, majd megjegyzi, hogy az ADHD gyakran megjelenik az örökbefogadott gyermekeknél, hiszen az idegrendszer a magzati korban a legsérülékenyebb…
A következő helyszín egy iskola. Ott állok a kislánnyal az oldalamon, aki lehorgasztott fejjel, sápadtan és szomorúan ácsorog az udvaron. Bátortalanul megfogja a tanárnő kezét és megakasztva a felnőttek beszélgetését, megpróbálja átölelni a nőt, aki éppen azt ecseteli az anyukának, miért elviselhetetlen egy „ilyen” gyerek az osztályban. „Lenne inkább buta, még az is sokkal jobb lenne, csak maradna csendben! Hogy tanítsak egy harmincfős osztályban, ha egyesek állandóan nyüzsögnek és elterelik a többiek figyelmét?! Már azt hittem, hogy tegnap azért nem jöttek, hogy beteg lett a gyerek. Mondtam is mindenkinek, végre lesz egy kis nyugtunk!
– De tanárnő, tudták, hogy milyen a gyermek, nem titkoltam el, és hordtam az iskolába csalogató órákra is. Azt mondták írassam be nyugodtan, nem lesz semmi gond! – vetem közbe. A tanárnő vörös arccal kapkodja a levegőt, láthatólag nem tud mit mondani. A gyermek ezt a kis szünetet használja ki, és mivel érzi a felnőttek feszültségét átkarolja az osztályfőnököt és felkiált: Én szeretlek téged Marika néni! A tanárnőt nem hatja meg a dolog, idegesen eltolja magától a gyereket, majd rárivall: Hiszen éppen ez a baj veled, hogy sosem tudod befogni!
A következő hetet már egy alapítványi iskolában kezdi a kislány. Elfogadják, szeretik. Reggel örömmel készül, sürget, el ne késsünk. Kicsi az osztálylétszám, nyolcadikig egyetlen tanár kíséri végig, aki szinte csak a jót látja a gyermekben. Akar, igyekszik, halad. Lesz ez még jobb is! Egyetlen szépséghiba: az iskola tandíjas.
Megérkezünk a sötét kis lakásba. Éjszakánként tanulok, újabb szakmát szerzek, ez most egy jó munkahelynek néz ki, itt rugalmas a munkaidő! El tudok jönni hamarabb, vihetem a gyermeket fejlesztésekre! Anyukám segít megoldani valahogy a nyári szünetet, érzem, most már kisimulnak a dolgok.
Fekete-fehér kép, alig-hang. Egy temetésen vagyok, az urnasíron egyetlen név: az édesanyámé. Pillanatok alatt ragadta el a tüdőrák a hatvanas éveiben. Látom az anyját, a 94 éves dédit, aki holtsápadtan áll a sírnál.
Hirtelen megszakad a film, úgy, mint régen a moziban. Elementáris erő húz magával, és már ott vagyok a tükör másik oldalán. Csak az a baj, hogy ez a rossz oldal, ez a trampli itt szemben nem lehetek én! Felébredek, a rémálom véget ért. Éjszaka van, és én elaludtam a számítógép klaviatúrájára dőlve, ahová azért ültem le, hogy egy pályázati felhívásra válaszolva megírjam, mit is jelent számomra a munka?
Sietek lefeküdni, bár elég nehézkesen mozgok, de muszáj gyorsan elaludni, mert holnap korán reggel vár a gyerekpszichiáter, hogy kiírja a következő havi gyógyszert…
Jó éjszakát!
