Évekig őrizgettem Babi eljegyzési ruháját. Sokszor elképzeltem, ahogy ott feszítek majd benne saját eljegyzésemen, az ünnepi vacsorán, szerelmesen a párom vállára hajtom a fejem és felhúzzuk a gyűrűt. Aztán sem, nem hajtottam sem nem húztunk. Szingli maradtam, de a ruha még mindig várt valamire. Aztán ahogyan én elcsentem Babi szekrényéből Ő visszacsente és máig megvan valamelyik fiók mélyén.
Nekem az a leheletnyi csipkével díszített könnyű fehér vászonruha egyet jelent a szerelemmel. Ma már csak fényképeken tudok benne gyönyörködni, ahogy Babi, azaz édesanyám áll az erzsébeti kertkapuban, rajta ez a máig meglévő fehér vászonruha. Olyan finoman, puhán hajtja apám vállára a fejét, ő meg olyan óvón öleli át, hogy benne van a következő 55 év története. Nálunk a történeteknek amúgy is fontos szerep jut. Szeretjük őket mesélni, sokszor sírba kergetve az ismerősöket, akiknek újra meg újra végig kell hallgatni a családi legendákat. És még mindig tudnak nevetni.
Azon a történeten például kifejezetten nagyokat, hogy nem is apám kérte meg anyám kezét, hanem fordítva. A frissen lediplomázott orvostanhallgató, éppen hogy leszállt a pesti vonatról és rohant szerelméhez, akiről úgy tudta, ő Babi. Nem is sejtette, hogy az ő Babija a keresztségben a Margit nevet kapta, de valahogy nem tudott vele megbarátkozni, ezért lett belőle mindenki Babija. Csakhogy a szerelmes orvosjelölt éppen Margit napon érkezett és a névutálat ellenére érkező gratuláló virágcsokrok ott sorakoztak az előszobában. Ő meg csak annyit tudott mondani: nem kellett volna, nem olyan nagydolog ez az államvizsga. Amikor kiderült az igazság kicsit megkukult. A bajt csak tetézte, hogy megkérdezték: kér-e gesztenyepürét. Ez volt ugyanis szívszerelmének legkedvesebb édessége. Apám szegény addig még sohasem hallott erről a finomságról, de úgy gondolta: bármilyen cudar püré is az a gesztenye, egy szelet kenyérrel lenyomja, nehogy szégyenben maradjon. Elcsodálkozott az ő Margit-Babija, de hozta a pürét, a kenyeret, Apám meg, bár szembesült vele, hogy ez a püré nemigen kíván kenyeret, csak lenyomta mindkettőt, becsületből. Anyám ekkor határozta el: ez a pasi kell neki, de örökre. Délután, az erzsébeti parkban, a porviharban, amikor vőlegénye szótlanul fogta a kezét a padon csak annyit kérdezett: Zolikám! Mikor tartjuk az esküvőt? Amikor szeretnéd Babikám, jött a válasz és ezzel minden eldőlt.
Ahogyan szüleim történetéhez hozzánőtt a fehér vászon eljegyzési ruha úgy, egy ütött-kopott barna aktatáska is, amelyiknek már a füle is lógott. Rakosgatták ide-oda, nem volt állandó helye. Hol az egyik fiókban húzódott meg pár hónapra hol a másikban. Már régen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mi a csuda lehet benne, hogy nem akarják kidobni és csak a megfelelő alkalomra vártam egy kis kutatásra. Végre eljött az én időm. Babi és Zoli európai körutazásra indultak, öcsémet meg engem nagyszülői felügyelet alá helyeztek. Egyik este becsempésztem a hálószobámba a titkos táskát és nem is sejtettem milyen meglepetések várnak. Ott volt szüleim szerelmének egy éves története, ami lassan kirajzolódott az egymásnak küldött szerelmes levelekből. Ez nem sms szerelem volt. Öt tíz oldalas részletes beszámolók, szerelmes üzenetekkel tarkítva a legapróbb részletességgel leírva egy-egy nap történetét. Legalább százszor olvastam, hogy Drága szerelmem, egyetlen Babikám. Kicsit bele is pirultam. Mintha előttem vetkőztek volna meztelenre.
Később, amikor lázadó kamaszként sokszor támadtam anyámra, miért tűri el, hogy nálunk minden úgy van, ahogy apám akarja, ő szelíden csak ennyit mondott: Drága Kincsem! Szeretem! Én meg ilyenkor a barna aktatáska magyarázataiba menekültem.
Apámmal én is megvívtam lázadó kamasz csatáimat, de mára megszelídült kettőnk kapcsolata. Amikor hazamegyek pár napra, legkedvesebb szórakozásom, hogy a lépcső tetején üldögélve fülelem, ahogy beszélgetnek. Minden reggel, órákon át. Miről tudtok ennyit beszélgetni-kérdezem néha. Ők meg színlelt felháborodással válaszolják, nem is értik a kérdést.
Pár hete, éppen egy rokonlátogatás alkalmával került elő pár régi fénykép. Valahogy ott volt köztük az a régi megsárgult fotó is, az erzsébeti kertkapuval, a szerelmes jegyesekkel, anyámmal és a leheletnyi csipkével díszített fehér vászonruhával. Voltak esküvői képek is és újra jöttek a történetek. Arról a szeptemberi délutánról, amikor kimondták az igent, és amikor a taxiban, a József utca sarkán, a csavart oszlopokkal díszített ház előtt apám csak ennyit mondott anyámnak: Most már örökre az enyém vagy.
