Milyen ma kamasznak lenni? Nem tudom. A „kamasz” fogalmát mi csak bizonyos szituációkban használjuk, saját magunkra. Én legalábbis biztosan így teszem. Amikor ki akarom húzni magam bizonyos feladatok elvégzése alól.

Például, ha tanulnom kell, vagy korán kelnem, vagy ha valami olyasmit teszek, ami nem lenne helyes, és tudatában is vagyok ennek a „gyalázatos gaztettnek”, na, akkor kamasz vagyok. De bármikor máskor, amikor a szülővel offenzív konfliktusba keveredek, akkor felnőtt vagyok, akit mélyen bánt, hogy a szülő ezt nem érti meg, és nem veszi komolyan az én „végzetes” problémáimat. Tehát alapvetően a „kamasz” kifejezés a felnőttek által használatos képződmény, és ez által teljes nyugalommal tudják egy kategória alá vonni a fiatal felnőttek megmagyarázhatatlan ingerültségét és lázadását a világegyetemmel szemben. De, hogy bennük mikor váltam kamasszá, az jó kérdés. Talán az első menstruációkor, amikor telefonon értesítették a család összes tagját, barátokat, kollégákat, mondván, hogy „Éljen! A kislányomból nagylány lett!”. Itthon pedig egy „felnőtt csomag” várt, amely természetesen sem gumióvszert, sem cigarettát, sem sört nem tartalmazott, hanem csupa ennél „felnőttebb” eszközt, így például tampont, tusfürdőt, szárnyas betétet. Vagy amikor, elkezdtem kifesteni a szemem koromfeketére, és német, öngyilkosságra buzdító zenét hallgattam a fürdőkád falának dőlve. Vagy az első szilveszteri részeg éjszakán, amikor hazatelefonáltam apukámnak, hogy boldog születésnapot, holott – mint már mondtam – az újévet ünnepeltük, és csöppet sem édesapám novemberi szülinapját. De az is lehet, hogy a gimnáziumban váltam kamasszá. De mégis meddig tart ez az időszak, ami számunkra az esetek többségében sötét skatulya, mintsem felmentés a tanulás vagy nehézségek alól?

Én egy művészeti gimnáziumba járok, drámatagozatra. A többi gimnáziumban a diákok legkésőbb délután háromkor végeznek a tanórákkal, mi gyakran este nyolckor, így bennem kissé átértékelődött a szabadidő fogalma. Számomra a péntek este jelenti a kikapcsolódást, amikor elmegyünk valahova a barátokkal, és jól érezzük magunkat, de sajnos néha ehhez is fáradt vagyok. Vagy például, mikor a gitárommal leülhetek, és írhatok egy új dalt, na, az felszabadít!

Nem tudom megállapítani, hogy a túlzott rettegés az érettségivel és az egyetemi felvételivel szemben azért van-e, mert még nem látom át ennek a fontosságát a jövőbeli életemben vagy, mert valós, hogy ennyire tartanom kell tőle. Nyilván, a felnőttek is generálnak bennem egyfajta félelmet, és az óriási „Sok sikert az érettségihez!” feliratú plakátok. Ám ezek az érzések naponta változnak bennem, pedig még csak harmadikos vagyok. Egyik nap úgy érzem, hogy ezen múlik majd az életem, és a szegénységi bizonyítványom lenne, ha nem kerülnék be egy felsőoktatási intézménybe sem, holott négy egész ötös az átlagom, de nyilvánvaló, hogy minimum hat egésznek kéne lennie a várt eredmény elérése érdekében. Másik nap pedig azt érzem, hogy a jövőm nem ezen múlik, hanem a kreativitásomon és a kitartásomon, és akárhogy is alakul, biztosan megállom a helyem az életben. Aztán vannak napok, amikor minden erőfeszítésemet hiábavalónak érzem, és szinte biztos vagyok benne, hogy ha egyetemre fogok járni, ha nem, úgysem lesz belőlem semmi. Pedig egyszer azt mondta nekem valaki, hogy csak akkor leszek valaki, ha már vagyok valaki, és az nem lexikális tudás által megszerzett papírokkal igazolható, hanem sokkal mélyebb, lélektani dolgoktól függ. Meg aztán azt is mondta, hogy akármennyire is az infantilis tulajdonságaim dominálnak a hétköznapjaimban, azáltal leszek felnőtt, ha felelősséget tudok vállalni a tetteimért. Viszont be kell látnom, hogy nagyon kétbalkezes vagyok. Ami a kezem ügyébe kerül, az tönkremegy, legyen az egy hullámcsat vagy egy komplett hűtőszekrény. Szétszórt vagyok, és kamaszság ide vagy oda, ez így van, mióta az eszemet tudom.

Ha visszagondolok a párkapcsolati tapasztalataimra, felismerhető szentimentalizmusom már-már nevetséges formája. Általában mindent sokkal intenzívebben élek meg a környezetemben élőknél – örömet és bánatot egyaránt. A fiúk ebben a korban sokkal éretlenebbek a lányoknál, és én mint lány egyetlen korombeli fiútól sem várom el, hogy ez másképp legyen.

Az viszont biztos, hogy akármennyire is értelmes és kreatív gondolatomat osztom meg egy nálam pozícióban és korban is felettem álló emberrel, ritka, hogy az úgy gondolkozna el rajta, hogy nem a kamaszság mivoltát kutatja és látja bennem, hanem egy vele egyenrangú, önálló véleményt alkotni képes emberét. És a kivételek pedig rajtam – egy fiatalon – keresztül látják a saját gondolataikat, és sokkal empatikusabbak. Tipikus tulajdonsága a kamaszoknak, hogy vagy mindenkit lenéznek, aki él és mozog, ami általában az önbizalomhiány miatt van, vagy mindenkit sokkal jobbnak és többnek látnak önmaguknál, ami szintén az önbizalomhiány miatt van. Rám mindkettő viselkedésforma jellemző. Amikor a világon élő összes embert butának és szánalmasnak látom, akkor megijedek magamtól, és hirtelen rádöbbenek, hogy csupán én vagyok egyedül buta és szánalmas. Ettől lennék kamasz? De felnőttek, kérem szépen! Idősek, középkorúak, huszonévesek, mindenki! Őszintén! Hányan vagyunk, akik békében vagyunk saját magukkal? Kevesen. Roppant kevesen. Lehet, hogy mi csak másképp tálaljuk a hiányosságaink okozta fájdalmat.

Most rosszat mondtam? Elnézést, kamasz vagyok!