Jó kezdés, de már ismerem ezt; valamelyik „támogatójáról” megint kiderült, hogy asszonyverő vagy drogos – esetleg igazából tetemes adósságai vannak a beígért anyagi jólét helyett –, ilyen esetekben pedig hirtelen mindig az eszébe ötlök.

Csak így alakult, drágám – közlöm a szokásos udvarias hazugságot, miközben gondolataim Anna felé kanyarodnak, aki ugyan nem ígért semmit; de az ő esetében már az is valami.
– Pénz kell?
– Most miért vagy bunkó?! – kérdi Zsuzsa sértődötten.
– Tényleg csak eszembe jutottál, és hogy milyen jó volt. Újra kezdhetnénk a gyerek miatt is. Ráadásul eladjuk a házat is, és külön megyek anyáméktól. A fele pénz az enyém lesz. Vehetnénk egy saját lakást Pesten, kettőnk nevére, jó lenne újra minden. Ez egy igazán őszinte ajánlat. Mint embert, és mint a gyermekem apját, nagyon szeretlek, te meg biztos még mindig imádsz, és ha meg tudnál bocsátani, akkor…
Egy pillanat – vágom el szóáradatát. – Keresnek a másikon.
Várakoztatom Zsuzsát, és Annára váltok, aki persze álmaim asszonya. Vagy valami ilyesmi. Igaz, rontja némileg az összképet, hogy férjnél van, akit még velem sem csal meg, bármennyire is akarom, de hátha most meggondolja magát; a nők olyan kiszámíthatatlanok…

Szia – üde hangja luftballonként tölti be a tudatomat, érzem, hogy az agyam máris lebegni kezd tőle, mintha életem szerelme valami ütős kolumbiai marihuána lenne.

– Arra gondoltam, meglátogathatnál a hétvégén. A férjem elutazik külföldre, és együtt tölthetnénk néhány napot. Nem akarlak ostobaságokra bátorítani, de hiányzol, biztosan jól meglennénk, talán fontolóra venném még a válást is…
Egy perc – vágok közbe –, keresnek a másikon, de mindjárt visszajövök.

Őt is parkoló pályára állítom, mert hirtelen válaszút elé érkezem. A döntés korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A mérleg egyik serpenyőjéből elvesztett családom integet felém. Vége lenne az átkozott magánynak, a boldog és szabad szingli üzemmódnak, melyben, mint tudjuk, a többség csupán kényszerből vergődik…

Igaz, határozottan megalkuvás lenne; na, jó kompromisszum, ha vele akarnám enyhíteni egyedüllétemet, mert Zsuzsa nagyon csúnyán letarolta az életem.

A másik tányérban Anna alakja tündöklik elő, akinek külseje ugyanolyan bizsergetően vonzó, mint intellektusa. Mintha csak nekem készítették volna a tréfás kedvű égiek, gondoskodva arról, hogy másnak mondja ki a boldogító igent.

Embert még nem hangoltak úgy össze valaki mással, mint őt meg engem, ámde persze nem ígérhet semmit, és becsületessége lehet, megint legyőzi szenvedélyét, ami kínos pofára eséssel fenyeget (már, ha az aggasztó, és csillapodni nem óhajtó erekciót nevezhetjük így).

Az emberek jönnek-mennek a verőfényes utcán, sejtelmük sincs róla, hogy nekem épp a további sorsomról kell döntenem; lehetőleg öt percen belül. Mi jobb? A nyugodt, mi több, unalmas biztonság, a család díszletei között, vagy a bizonytalan kimenetelű, ám lángoló érzelmek, melyek talán sehová sem vezetnek?

Oroszlán a horoszkópom, makacs és önérzetes fickó vagyok. Ám meg tudnék bocsátani a sérelemért, ha nagyon akarnék, de nem akarok. Anna kell nekem, a kiszámíthatatlan jövővel, még ha semmi sem lesz belőlünk, akkor is.

Drágám – mondom türelmesen Zsuzsának –, ez sajnos nem fog menni. Egyszer már hátba döftél, még egyszer nem kapsz rá lehetőséget. Szeretem a fiamat, és valahol még téged is, de tanultam abból, ami történt. Köszönöm, nem.
Kapkod a levegőért, nem várom meg a választ, kinyomom.

Közös hétvége? – kérdezem Annától. – Tetszik az ötlet.
Mi tartott ennyi ideig? – tudakolja aggodalmas hangon, mert természetesen megérzi, hogy épp egy lelki válságon estem át.
Semmi különös – mondom közömbös hangon. – Csak visszautasítottam egy kecsegtető ajánlatot, amit nem volt értelme elfogadni.
Akkor eljössz?
Hát persze – vágom rá. – Szívem szerint már most indulnék, de sajna még csak kedd van.

Mosolyogva ballagok az utcán. Hamarosan egy kereszteződéshez érek. Balra menjek vagy jobbra? Az egyik irány rövidebb ugyan célom felé, de a másik oldalon megpillantok egy nőt, aki mintha Anna lenne. Lehet, hogy nem is otthonról hívott? Tőle kitelnek ilyen meglepetések.

Ösztönösen a jobb oldali utat választom, mosolyogva indulok felé, későn veszem észre a száguldó sötétzöld BMW-t. A csattanást már nem is hallom…

A kórházban térek magamhoz, nincs miért panaszkodnom, megúsztam egy egyszerű szilánkos bokatöréssel. Enyhén unalmas a hétvégém odabent, ennyit az égiekről meg a különböző válaszutakról. Amikor már végképp feladnám, egyszer csak nyílik az ajtó, és a Végzet lép a terembe, kezében húsleveses tállal… ANYUKÁÁÁM!