Abban is tuti voltam, hogy hatalmas, fehér ruhakölteményben fogok végigvonulni az utcán, és az én tökéletes férjecském ki fog tartani mellettem a sírig. Aztán itt jöttek a problémák. Mi is az, hogy sír??? Te jóóó ég! Ez azt jelenti, hogy meg fogok halni… Első komoly törés. De muszáj volt beletörődni. Meg aztán a növésben sem álltam meg, rendíthetetlenül haladtam előre.

Első osztályban pedig már több szerelmem volt, akik néha hajba is kaptak miattam. De, az élet még mindig olyan szép tűnt, hiszen egy rakás pasi udvarolt körül. A hatévesek még tudták, hogy ezt hogyan is kell…

Aztán jött a kamasz kor. A bulik időszaka és a nagy szerelmek ideje. Itt kezdődtek a komolyabb problémák. Rájöttem, hogy bizony a párkapcsolat nem egy habos, fehér ruhából áll, illetve az ásó-kapa-nagyharang „fílingből”… Sokszor a vágyam tárgya vette a bátorságot és nem foglalkozott velem. Hogy ezt hogy is képzelte, egyáltalán nem tudom. Na de az mit kép-zelt, akitől én nem akartam semmit? Hogy gondolta, hogy csak úgy közeledik hozzám?

Úgy 16 körül aztán jött az első „komoly” kapcsolat, ahol már minden megtörtént. De még mindig nem valamilyen szempont szerint választottuk egymást. Tetszettünk és kedvező csillagzat alatt találkoztunk. Egymásba szerettünk. De tapasztalat híján pár év alatt ellaposodott a kapcsolat. Na és ekkor jöttek a valóban nagy problémák! Pedig gyerekként azt hittem, a felnőtteknek olyan jó. Ha majd felnőtt leszek, semmi gondom nem lesz. Akkor eszek fagyit, amikor én akarok. Bármikor felvehetek magas sarkú cipőt. De sajnos a „felnőttség” sem abból áll, amit én oly régen elképzeltem. Jött a fájó szakítás. És a korral az elvárások.

Milyen is a jó társ?? Hmmm ez azért nem jó, mert szőke… Az azért nem, mert barna… És egyáltalán… Nem úgy szereti a pörköltet, ahogy az első és igazi, nagy szerelem. Jujj, ZZ pedig nagyon buta. Hmm, XX gyereket akar, én pedig nem. XY nem akar gyereket, pedig én igen. Mit is várok el tőle? Nem lehetséges, hogy önmagamat keresem benne? Erős és ma-gabiztos férfit akarok, aki azért azt csinálja, amit én szeretnék. Na tessék, papucsítanám az oroszlánt. Akkor meg már nem tudok rá felnézni… Jajj istenem, egyedül vagyok. Jöjjön már az igazi! Amikor jön, akkor az áldóját, miért is nem lehetek csak egy picit szabad, mikor az a fekete hajú annyira, de annyira bámul a buszpályaudvaron, de az én „Ádámom” épp ott áll mellettem. Fenébe, nem tudok vele flörtölni, pedig tuti, hogy ő aztán a totális, nagybetűs IGAZI lenne. Nincs más hátra, ki kell rúgni „Ádámot”! De hogyan?? Olyan szerencsétlen szegény. Nagyon meg fogom bántani. Aztán besokallok. Megfogadom, hogy többé nem fecsérlem az időt holmi ÁL – Igazira. Erős leszek és csak azzal fogok szóba állni, aki megfelel az elvárásaimnak. De mégis az isten szerelmére! Ismerem egyáltalán magamat? Mit várok el Tőle? És mit tudok neki adni Én? Nincs mese, le kell ülni magammal. Elbeszélgetni. Eldön-teni. Igazán, ott belül a szívemben. Hogy akarok-e egy hús-vér férfit? El tudom-e fogadni, hogy szeretni akar és kényeztetni? Akarok-e hűséges lenni hozzá, akarom-e, hogy hűséges legyen hozzám? Vagy egy álmot akarok kergetni egész életemben. És közben az élet elszalad mellettem. Az igazim szépen kiköti élete hajóját más mellett, mert én túl sokat gondolkodtam. Azt hittem, tökéletes vagyok és minden hiba benne van. Mit akarok hát? A válasz ugyanaz, mint 6 évesen… Férjet, gyerekeket, sírig tartó szerelmet. Hiába teltek el az évek, ennél okosabb most sem lettem.