NŐ vagyok, édesanyám lánya, lányaimnak anyja, férjemnek özvegye, páromnak kedvese, társ, anya, de gyermekké lennem nehéz. Huszonkét évesen tudtam, mit jelent anyának lenni, huszonhét évesen pedig azt, milyen három lányos anyának lenni. Feleségként és párként tudtam, milyen szeretni a férfit, megteremteni az otthon melegét, gyermeket szülni, nőnek maradni. Anyaként életre szóló értékrendet kialakítani, a lányaimnak a tanulás örömét átadni, a zene, a sport fontosságát, az élet szeretetét, a család értékét, a lekvár főzés illatát. Harminchét évesen megélni a küzdelmet lányaim édesapjáért, férjemért, az életéért, másfél év múlva megtudni, milyen őt elveszíteni. Ott maradni három cseperedő „kis NŐ”-vel, özvegyen, egyedül, hiánnyal, űrrel, azzal az elszánással, hogy a megkezdettet egyedül fejezem be, megélve a felelősséget, az anyagi teher súlyát, a kialakított értékrend képviseletét, hogy ne három sérült, komplexusokkal teli, hanem a veszteséget feldolgozni tudó, nyitott, érzékeny, tehetségüket kiteljesítő, önmaguk iránt belső igénnyel rendelkező lányokat, NŐ-ket neveljek. Amit tudtam, átadtam. Beszélgettünk szerelmekről, az édesapjukról, szeretkezésekről, orgazmusról, jó és rossz döntésekről, tapasztalásokról, a hiányról.
Elmeséltem, milyen özvegy nőnek lenni, milyen nagyszerű három lány édesanyjának lenni. Milyen új társra lelni, új életet kezdeni. Mindent elmondtam, amit tudtam az életről, éveken át meséltem. Mint nő a nőknek. Először hallgattak, aztán kérdeztek, majd ők is meséltek. Fiúkról, szerelmekről, kétségekről, dilemmákról, boldogságról, szenvedélyről és szomorúságról.
A második helyezést elért pályamű felolvasását az alábbi videón nézheted és hallgathatod meg:
Elmeséltem nekik, milyen nehéz úgy szeretni egy édesanyát, hogy nem engedi magát szeretni. Meséltem arról a belső harcról, amit évek óta vívok magammal magamért, hogy gyermek lehessek, még egy kicsit. Hogy ne feledjem, anyám szeret, akkor is szeret, ha karácsonykor sem akar látni, velem beszélni. De szép horgolt asztalterítőt küld nekem, mert én küldök neki bíbor színű almasütőt, kezemmel lyuggatott, két héten át áztatott, négyszeresen felfőzött, ízes, fűszeres zöld diót, mert a gyermek szót kér magamban. A gyermek úgy tesz, ahogy anyjának jó. Örülök a csipketerítőnek 800 m-ről, neki jó az almasütő 800 m-ről. Anyám okos, megfontolt, mindig van készenléti csipketerítő original, ajándékba, ha kell. Az almasütő cukormentes ajándék, bíborvörös, csemege készül benne, nem készenléti ajándék, csak személyre szabott. A lányaimmal küldöm, pillantásra sem méltatja, „jó lesz majd a kisházba, a nyári lakba!”. Fél évvel később, még mindig bíbor az almasütő, nem készült benne csemege, cukormentes, személyre szabott.
Elmeséltem, milyen volt szeretni az anyám, amikor a harmadik kislányommal szívem alatt ő talán jót akarva mondta „mi vagy te macska, aki szüli sorban a kölyköket?” „Igen, egy cica vagyok anyu, tudom még fiatal, de erős, és igen kiscicám lesz, akire Te majd büszke lehetsz”- így szerettem anyám akkor, 22 éve. Most a legkisebb viszi az almasütőt, a középső a zöld dió befőttet, a nagy meg a karácsonyi süteményt.
Elmeséltem, hogy lehet úgy szeretni, hogy 10 éve nem jártam a szülői házban, 800 m-re innen. A fasírozott kezemre ragadt masszája szót kér, anyámra gondolok, igen, petrezselymet is szokott tenni bele, már csomagolom is, de nincs, aki elvigye. Ott a mélyben csomagolok hát. A lányaim sms-t küldenek, ha főznek, kérik a receptet szerte a világból. Küldök smst, a mélyből, anyu, otthon vagy? Eljátszom a gondolattal, leteszem az ajtó elé, mint valami ételszállító cég, a mélyből.
Elmeséltem, hogy bennem van anyám, a testem változásai, a szófordulatok – amiket nem szerettem – is ő bennem halkan, mélyen, néha szót kérve: „Itt vagyok az anyád! A szép bőröd is én vagyok, meg a vastagodó karod is, nem felejthetsz el!” Furcsa érzés ez a 800 m, közben ott a mélyben bennem ő. Az el nem fogadás megedzett, erőssé tett, de nem annyira, hogy a bennem szunnyadó gyermek ne sírjon föl néha.
Elmeséltem, hogy mostanában félek. Félek a visszavonhatatlantól és már nehéz a mélyből jól szeretnem. Keresem, gondolatban keresem, indulok, a kapuban megtorpanok. Nehéz az a 800 m, beláthatatlan, kezemben fasírttal, zöld dióval, lekvárral.
Nézd meg Beával készített rövid interjúnkat!
