Na, akkor vegyük a reklámokat. (Állítólag jó szonda, hogy a társadalom mit gondol rólad.) Ha nem vagy minimum 175 centi 90-60-90-es, szőke, kék szemű istennő, akkor eleve egy körből kimaradsz. Sebaj, még mindig lehetsz szigorú arcú – blúzos, aki ért hozzá, hogy a perem alatt is minden rendben legyen. Vagy ronda keretes szemüvegű irodista, aki tökideg mire hazaér… Vagy a macskás-nagycsaládos, aki Maggi alapból tíz perc alatt lukulluszi lakomát varázsol a kazalnyi gyerekének (akit pelenkáz-fürdet-altat-kikérdez), és utána elrágcsál a nyugszékben egy tejszeletet, csak mert megérdemled! – alapon. Ezek lennénk mi?

Mit csinál közben a „hím” a reklámok szerint? Meccset néz – sörözik, dezodorozik, borotválkozik (mégis gyakran borostás), megváltja a világot, céget vezet, raftingol. Néha, csak hogy a feministák csöndben legyenek, elmegy a gyerekért, sőt már olykor összeüt egy villámvacsorát, de szigorúan „anya” mosogat… – Ezek lennének ők?

Magyarországon valószínűleg igen, a kutatások szerint. A férfi a teremtés és a család koronája, a nő meg gebedjen bele, „uccse jó, ahogy én porszívózok!” – kifogással. A (nem reprezentatív) baráti körben megkérdezett férfiak saját bevallása szerint „egyáltalán nem fontos”, hogy a nő házias legyen. Van mosogatógép és botmixer, kaját meg lehet rendelni – már aki megteheti… „Már nem vagyunk a középkorban!” – háborognak.

Valamiért ebbe nem nyugszom bele, tovább kérdezek.  Ki marad otthon a gyerekkel, ha gond van, ha kiesik a bébiszitter, vagy ha a tetőt javítják? „Hát, ő… tudod, hogy a “mi szintünkön” nem lehet…” – hangzik a sokatmondó válasz. Van a „mi” és van az „ők” – mégiscsak középkor van? Mert lehet egy nő képzett, elkötelezett, tehetséges, megmaradt a becsípődés, hogyha otthon akármit vagy akárkit tisztába kell tenni, a férfiak egyezményes reakciója a kétségbeesett arccal elkurjantott „Anya!”. Vannak már üdítő kivételek, akik férfi létükre beavatást nyertek a pelenka használat csodájába, viszont ők ezt részletes fényképalbummal, videóval dokumentálják, és készek akármikor, nagy plénum előtt előadni a művészetüket…

Aztán ott a másik becsípődés, hogy női munkaerő = rossz munkaerő, ergo kevesebb fizetés „jár neki”. Úgyis csak egy két lábon ketyegő időzített méh, amelyből bármikor krónikus asztmás ötös-ikrek robbanhatnak ki, ki győzi ezt táppénzzel… A nő mit tesz? Mosolyog, örül, hogy egyáltalán van munkája, és „igen, még parkolni sem tud olyan szépen…”

Aztán mi van a szociális élettel? Ha kisgyereked van és dolgozol, a legnagyobb lumpolás az lesz, ha a fészbúkon posztolgatsz a barátaiddal – már akik még megmaradtak közülük – és sokszor ezért is szúrós-szemmel-verés jár.
Testmozgás, egészség? Nyugtassatok meg, hogy ugye a Ti tárcátokban is van egy nem kihasznált, de lejárt fitnesz bérlet, (opcionálisan) egy olyan terembe, ami azóta már be is zárt…?

Aztán mi van a szexuális élettel? Ha visszamegyünk a reklámokhoz, akkor abból kell kiindulni, hogy esélytelen, hogy egyáltalán legyen, mert két hüvelygomba közt menstruálsz, a férjednek meg úgyis prosztata megnagyabbodása van és a hátát kenegeti, mert meghúzta magát vagy sok a sava… De mi azért tudjuk, hogy – szerencsére – nem így van. Van nekünk némi nemi életünk, sőt a magazinokban olvasunk is róla, sőt arról is, hogy hogyan legyünk még jobbak… (5 tuti vágyfokozó tipp, 5 tévedés, amit sose kövess el az ágyban!, és társai.)
Miközben a pasik – akik a múlt században gigászi fejlődésen mentek keresztül a szexuális kultúra terén (a többségük – tisztelet érte) – még mindig kevésbé görcsölnek rajta, mint mi. Mert hogy gondolkodik egy nő? Neki legyen jó, aztán nekem legyen jó – ez még így rendben volna, de újabb elvárások gördülnek elénk (vagy mi gördítjük?); egyszerre legyen jó és sokszor egymásután egyszerre legyen jó, na amíg ez nem megy, gyakorold az intim tornát!

Aztán öregszünk is, kicsike egyszer nagymama lett. Végre elmúlt a – reklámból ismert – hőhullám és puffadás, megtaláltuk a nekünk való műfogsorrögzítőt (ezt is miért mindig csak nők hirdetik?) és klimaxszal védekezünk. Az „Öreg” (aki rejtvényt fejt, vagy a Lukácsban a termálban sakkozik) megérdemli a kétszemélyes Maggi levest és már van időnk elolvasni a körímélt, amiből kiderül, hogy éveken át hány fajta ráknak tettük ki szeretteinket a különböző E-ket tartalmazó villámvacsorákkal és perem alatt ölőkkel. Talán már elég bölcsek vagyunk, hogy nem izgulunk ilyen hülyeségeken, és nyugodtan teszünk egy kis vegetát a lányunk levesébe, aki, miután világra szenvedte négy plusz kilós 10/10–es Apgaros magzatát, visszavonhatatlanul belépett a Terézanyaság örök körforgásába.

Ez a természet rendje? Lehet… Jó ez nekünk? Lehet változtatni rajta? Szerintem lehet! Ha már egymás közt vagyunk, lehetek őszinte. Ha ezt mind egyszerre megmutatnám egy férfinek – akármilyen haladó szellem – kb. a harmadik bekezdésnél könyvelne el frusztrált kékharisnyának. Amire én biztatlak Benneteket, az Terézanyu Magánháborúja! Sajnos még mindig harcolni kell azért, ami nekünk jár! Merjünk a férj kezébe nyomni a gyereket és eltűnni egy órára hajat mosni! Merjünk időnként elmenni „csak úgy” a barátokkal! Merjünk fizetésemelést kérni (bátor lépés) és merjük kimondani, hogy már – vagy egyáltalán – nem szeretnénk (több) gyereket vagy, hogy éppen még szülnénk egyet! Adjunk még egy esélyt magunknak egy új fitnesz bérlettel, és avassuk be a hímeket a szennyes-tartó, mosógép és a szülői értekezlet misztériumába is!

Törődjünk bele önnön tökéletlenségünkbe – lehetőleg bűntudat nélkül. Már nincsenek szüfrazsettek és rabszolgafelszabadítók, csak mi, Terézanyuk tehetünk egyelőre a (nőkkel szemben) barátságtalan általános környezet ellen. Én kezdem. Lopok egy garantáltan maszkulin (ráadásul sörreklámból származó) szlogent minden Terézanyunak: „Annyi a világ, amennyit beletöltesz!”