Bányai Emese: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?
Az első változás már akkor bekövetkezett, mikor a belső késztetés megérett a cselekvésre. Egyszóval döntöttem, anya szeretnék lenni. A döntést nem sokára eredmény követte, ez hozta meg a második változást. Hihetetlen nyugalom és béke szállt meg, minden káros szenvedélytől könnyedén megszabadultam, és egy állandó mosoly ült ki az arcomra. Tapasztalt barátnők persze nyomban észrevették a változást, de tapintatosságból, csak a bejelentést követően közölték, ők bezzeg tudták, hiszen ragyogtam már három hónapja. A testi változások nem zavartak, hiszen ez a természet rendje, de a lelki változások annál inkább. A hosszú hónapok alatt a biztosból könnyedén váltottam a bizonytalanba és vissza, vajon minden rendben lesz-e, vajon mindent jól csinálok-e kérdésekkel. A belső vívódásokra egy-két baráti tanács megoldást hozott, de a várva várt szülés után elhatalmasodó érzésekre nem tudott felkészíteni senki. Még a mosolygós anyuka képével eladott női magazinokban sem azt feszegették, hogy mi lesz nehéz, hanem a rózsaszín köddel körbevont „csoda anyuk” mítoszát mutatták csak, mely egyáltalán nem hasonlított arra az érzésre, ami engem vont körbe. Egy egészséges, gyönyörű, csöndes kismanót kaptam ajándékba, aki csak úgy idepottyant – bár tudom, hogy kilenc hosszú, nem mindig könnyű hónapig „nevelgettem” pocakomban – mégsem igazán tudtam, hogy mit is kellene éreznem. A nyugalom és a béke ekkor elillant. Mondják, hogy aki császárral szül, annak nehezebben indul be az ösztön, hát talán így is volt. Kicsit gépiesen kezeltem az egészet, kényszeresen méregetve gyermekem súlyát minden etetés után vagy nagykönyv szerint előírt napi rendet kialakítva. Az első két, három hétre alig emlékszem. Valahogy nem volt meg az az euforikus érzés, nem öntöttek el a boldogság hormonok.
Majd, ahogy erőre kaptam én is és visszatérni látszott belém a régi énem és egyúttal az új is, éreztem, sok minden megváltozott. Máskor keltem, máskor aludtam, más dolgokra lettem érzékenyebb és más dolgok lettek fontosak. Bár minden jól alakult, élveztem az anyaságot, egészségesek voltunk, harmonikus családi életet éltünk, anyagilag is rendben voltunk, mégis sokszor éreztem lelkiismeret-furdalást. Volt az az érzés – amit utólag már tudom, hogy normális, mégis korábban senki nem beszélt nekem róla -, amikor az ember tehetetlenségében, dühében olyat tenne órák óta síró gyermekével, mint még soha. Esetleg megfontolja az ablak kinyitását és apró csomagként való kirepítését szegénykének. Ez és az ehhez hasonló gondolatok abban a pillanatban akkora bűntudatot okoztak, melyeket a mai napig érzek, és nehezen tudok megbocsátani. Nem tudnám soha bántani a gyermekemet, hogy megsérüljön, vagy az élete forogjon kockán. Minden egyes horzsolás vagy baleset után összeszorul a szívem. Sokszor gondolok arra, hogy az örökbe fogadások előtt a házaspárokat miféle pszichológiai próbáknak teszik ki, hány évet kell nekik várakozni és bizonygatni, hogy jó szülők lesznek, míg ezzel ellentétben, azokat a szülőket, akiknek nem kell kérvényekért folyamodniuk, nem készítik fel a várható nehézségekre. Ha mégis valami úton – módon a mosolygós anyukákkal eladott női magazinok által írt eszmékkel ellentétesen érzünk vagy viselkedünk, hát Isten bocsássa meg nekünk. Mert ugye ma is szégyen a szülés utáni depresszió, mikor magam is egy héten keresztül minden nap sírtam, hogy nem is tudtam miért sírok, csak úgy jött. A testi adottságokról már nem is beszélve, hiszen én nem azok közé a „csuda anyuk” közé tartozom, akik szülés után két héttel már lánykori ruhájukban fitten, üdén rohangálnak ezernyi teendőjük közepette a gyönyörű babájukkal. És töredelmesen bevallom, mai napig gyűlölöm az ilyen jellegű siker sztorikat hallgatni. Irigység vagy gyengeség, ez végül is lényegtelen, mert van akinek adottság és van aki kemény munka árán kap csak meg dolgokat.
Szóval az életem megváltozott, gyökeresen. Minden tettem és gondolatom a gyermekem körül forog, hozzá igazítom szabad perceimet, a menüt az ebédlőasztalon, a munka utáni bevásárlást és a nyaralást is. Néha elkap az önsajnálat, hogy én miért nem csinálhatok azt, amit csak akarok, egyedül, önállóan és csak magamra gondolva. Bár volt olyan tétova ötletem, hogy megszabadulok a síró gyermekemtől, vagy egyszerűen csak visszaviszem a klinikára, hátha becserélik, mégis egy szabad este után, melyet apával tudok tölteni kettesben, úgy hiányzik mintha hetekre mentünk volna el. Azok a régi barátaim pedig, akik nem rendelkeznek még a fenti fogalmak tapasztalatával, sajnos elkoptak mellőlem, mert az ő szabad perceik teljesen másról szólnak, és nem érdekli őket a pelus csere, óvoda választás vagy a szülinapi buli megszervezése. De ez így is van rendjén, én megértem az ő oldalukat is. És grátiszként kaptam az élettől nagyon sok új barátot.
A fenti érzések óta már eltelt hat év. (Már előfordult az is, hogy önző módon csak a magam kedvére csináltam valamit.) A minap a gyermekem azt mondta, nagyon örül, hogy megszületett. Nekem ennél több nem kell.
